Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 20 találat lapozás: 1-20
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Bogár László

2002. augusztus 26.

Nincs más lehetőségünk, mint hogy nyilvánosságra hozzuk az állambiztonsági múlt tekintetében érintett egykori és jelenlegi kormánytagok névsorát - jelentette ki aug. 24-én Tóth Károly, a magyar kormánytagok múltját vizsgáló bizottság szocialista tagja. A képviselő ezt arra reagálva közölte, hogy a Magyar Hírlap aug. 24-i számában 11 nevet tett közzé. A napilap - megbízható forrásra hivatkozva - azt írta: Bogár László, az Orbán-kormány politikai államtitkára, Boros Imre, az Orbán-kormány PHARE-ügyekért felelős minisztere, Fazakas Szabolcs, a Horn-kormány ipari és kereskedelmi minisztere, Járai Zsigmond, az Orbán-kormány pénzügyminisztere, Kádár Béla, az Antall-kormány nemzetközi gazdasági kapcsolatokkal megbízott minisztere, Martonyi János, az Orbán-kormány külügyminisztere, Medgyessy Péter jelenlegi miniszterelnök, Nógrádi László, az Orbán-kormány közlekedési és vízügyi minisztere, néhai Rabár Ferenc, az Antall-kormány pénzügyminisztere, Raffay Ernő, az Antall-kormány politikai államtitkára és Sárossy László, szintén az Antall-kormány államtitkára szerepel azon a listán, amelyet a bizottság jelentésében közzétesz. Arra a kérdésre, hogy a lapban megnevezett személyek valóban szerepelnek-e a bizottság listáján, Tóth Károly nem kívánt válaszolni. Csáky András, az állambiztonsági múlttal foglalkozó testület MDF-es tagja elmondta: vannak megalapozott és megalapozatlan információk a Magyar Hírlap cikkében. Hozzátette: mivel az egyik fő vitapont az érintettség kérdése volt, és már az is érintettnek minősül, akinek felbukkan a neve a dokumentumok között, ezért vitatott az egész. /Ügynökbotrány Magyarországon. Az Orbán-kormány öt minisztere dolgozott az állambiztonságnak? = Szabadság (Kolozsvár), aug. 26./

2008. december 17.

A múlt héten Budapesten bemutatták Magyar nemzetstratégia című kötetet, a Pukovics Gábor életre hívta Magyar Konzervatív Alapítvány gondozásában. A könyv a mai válságból keresi a kiutat közel három tucat magyar gondolkodó segítségével. A szerzők között van Andrásfalvy Bertalan, Bogár László, Borbély Imre, Drábik János, Duray Miklós, Fekete Gyula, Hegedüs Lóránt, Jankovics Marcell, Kondor Katalin, Papp Lajos, Varga Domokos György, Vass Csaba és Zétényi Zsolt. A könyvbemutatón Bogár László beszélt a korunk legnagyobb problémájáról, a globalizáció erős terjedéséről, s arról, hogy a liberális demokrácia aligha képes megoldani a válságot. A szerzők leszámoltak a húsz évvel ezelőtti illúzióikkal. A „békés” rendszerváltozás, az alkotmány toldozása-foldozása a letűnt rendszer rehabilitációját és a szocialista elit önátmentését szolgálta. Bogár szerint „a történelmi feladat a nemzeti és a szociális értékek új szintézise, amely hangsúlyozottan elhatárolódik a pusztító liberalizmustól, amely II. János Pál pápa szerint nem más, mint a „halál kultúrája. ” A nemzetépítő állam csak úgy valósulhat meg, ha az esélyegyenlőség megteremtésére törekszik. A magyar kormány olyan jogi környezetet teremt, melyben a multik extraprofitra tesznek szert adókedvezmények és állami támogatások révén, a magyar vállalkozások pedig tömegével mennek tönkre. /Borbély Zsolt Attila Magyar nemzetstratégia. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), dec. 17./

2010. május 19.

Három hónap múlva EMI-tábor
Nincs már sok hátra, és megnyitja kapuit Erdély legnagyobb nemzeti fesztiválja, az immár hatodik alkalommal megrendezésre kerülő EMI-tábor. Az évek során a nemzeti értékrendet valló fiatalok Kárpát-medencei találkozóhelyévé vált Gyergyószentmiklós melletti rendezvény tavaly már több mint 17 000 napi belépőjegyes látogatót számlált.
A szervezők évről évre igyekeznek a programkínálatot még színesebbé és izgalmasabbá tenni, hogy a megjelent érdeklődők (legyenek azok családok, párok vagy szórakozni vágyó fiatalok) tartalmasan tölthessenek el öt napot a gyergyói hegyek lábánál. Nem lesz ez másként 2010. augusztus 11–15. között a Gyergyószentmiklós melletti Hétvirág Panzió területén (3-as kilométer) megrendezésre kerülő VI. EMI-táborban sem, ahol az előadósátorban reggeltől estig előadások, beszélgetések, viták hallgathatók történelmünkről, kultúránkról, közéleti kérdésekről és más, a magyarsággal kapcsolatos témákról. A mellette lévő sátorban filmeket vetítenek és az ínyencek borkóstolón vehetnek részt, a sportosabb kedvűek íjászversenyen, túrákon és különböző alternatív programokon próbálhatják ki magukat, este pedig koncertek várnak mindenkit, melyek után táncház és tábortűz mellett lehet megemészteni a hallottakat. Idén is lesz művész-, kézműves- és társalgósátor, valamint először jelentkezik a szórványsátor, melynek programjai során a peremvidékeken elő magyarok, csángók helyzetét boncolgatjuk és kultúrájukkal ismerkedünk. Ugyanakkor nem feledkezünk meg a legkisebbekről sem: lesz gyereksátor, ahol a picikkel foglalkozni szerető EMI-sek játszanak a jövő nemzedékével, míg a szülők a programokon vesznek részt, így az EMI-tábor ideális nyaralóhely a családok számára is, hiszen míg a szülők távol vannak, a következő nemzedék sarjai önfeledten játszanak hagyományos játékokkal a tévémentes, friss levegőn.
A VI. EMI-tábor kiemelt témakörei közé tartozik a magyar nemzetpolitika a Kárpát-medencében és a szórványmagyarság helyzete Erdélyben. Továbbá három fontos történelmi eseményt kívánunk megvitatni előadások és kerekasztal-beszélgetések során: az 1920. június 4-én aláírt trianoni diktátum előzményeit és következményeit, a második bécsi döntés politikai és katonai konjunktúráját, valamint a magyar–román együttélés minőségét szeretnénk megvizsgálni a marosvásárhelyi fekete március eseményeiből kiindulva.
Az előadók közül már nyilvános néhány név; a szervezői munka során a vendégek sora természetesen tovább bővül majd. Ami már biztos, hogy megtiszteli a tábort jelenlétével Bartha József református lelkész, Berecz András mesemondó, Bodó Barna politológus, Bogár László közgazdász, Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, Gergely István (Tiszti) katolikus plébános, Kincses Előd ügyvéd, Mandics György író, történész, Máté András Levente parlamenti képviselő, Nagy Szabolcs történész, Raffay Ernő történész, Szabó László unitárius lelkész, Szabó Pál Csaba, a Trianon Múzeum igazgatója, Vincze Gábor történész – és még sokan mások.
A zenei színpad fellépői is körvonalazódnak. A bulizni vágyó fiatalok és fiatal lelkületűek együtt csápolhatnak majd a jól ismert dallamokra, melyeket a Beatrice, Hungarica, Kárpátia, Ismerős Arcok, Edda, Dalriada, Piramis és Depresszió zenekarok szolgáltatnak majd, de jelen lesz több "kisebb" csapat is, melyekről a következőkben még hírt adunk.
A VI. EMI-táborral kapcsolatos egyéb információkat az érdeklődők megtalálják a www.emitabor.hu/erdely internetes oldalon.
Lovassy Cseh Tamás
Népújság (Marosvásárhely)

2012. július 5.

Honnan ered az RMDSZ „baloldalisága”?
Thomas S. Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete című munkájának alapgondolata, hogy a tudomány fejlődése nem egyenletes felhalmozódásként gondolható el, hanem lépcsőzetes függvénnyel ábrázolható folyamat. A fejlődés tulajdonképpen a paradigmaváltással járó tudományos forradalmakon keresztül történik, két forradalom között pedig a tudomány csak „rejtvényfejtéssel” foglalkozik. A szerző jól eltalált, szuggesztív példákkal illusztrálja a paradigmaváltásokat: ptolemaioszi kontra kopernikuszi világkép, a newtoni fizikát felváltó einsteini elgondolás. Úgy vélem, nem túlzás azt állítani, hogy a hivatalos politológia ma megérett a paradigmaváltásra, hiszen csak a felszínt kapargatja. A valóság, a tényleges ok-okozati összefüggések feltárására magyar nyelvterületen alig néhány – a hivatalos politika által mellőzött – kutató vállalkozik, olyanok, mint Bogár László, Tellér Gyula vagy Varga István.
Hadd foglalkozzunk ezúttal egy tipikus „rejtvénnyel”: vizsgáljuk meg, hogy a lényeg leírására egyébként alkalmatlan jobb-bal megkülönböztetés mennyiben használható az erdélyi magyar politikai paletta vonatkozásában. A megfejtési kísérlet előtt indokolt legalább egy mondattal alátámasztani a súlyos állítást, miszerint a jobb-bal megkülönböztetés deskriptív ereje mára meggyengült. A jelen nagy kihívása a globalizmus, ezen belül pedig a fedezet nélküli, egyre inflálódó virtuális pénz okozta válság, a környezetszennyezés és a túlnépesedés. Ezen problémák vonatkozásában a jobb és a bal megkülönböztetés semmit nem mond. A globális nemzetközi háttérhatalom működésének leírására egyik oldal sem vállalkozik, a tényleges – globalitás és a lokalitás között húzódó – feszültség átlósan metszi a jobb-bal ellentétpárost. Miről szól mégis a jobb és a bal? E fogalompáros eltérő dolgokat jelöl gazdaságilag és ideológiailag. Gazdasági értelemben a jobboldal a piac mindenhatóságát hirdeti, a polgár felelős döntéseiből indul ki, s a gazdaság vonatkozásában az állami be nem avatkozás eszméjét vallja magáénak. Ezzel szemben a gazdasági baloldal elengedhetetlennek tartja a gazdaságba való állami beavatkozást, a szociális háló sűrűre szövését pedig elsődleges állami feladatként tételezi. Eszmei-ideológiai téren a baloldal világképe kozmopolita, szekuláris és urbánus, magyarul – valamelyest sarkítva – nemzetellenes, a világiasság felé hajló. A társadalom alapegysége a baloldal szerint az individum – az elvonatkoztatott, gyökértelen egyén –, a saját érdekét felismerni és érvényesíteni képes polgár. A jobboldal ezzel szemben előtérbe állítja a hagyományőrzést, tiszteli a nemzeti és vallási tradíciót, a falura, illetve a vidékre közösségmegtartó tényezőkként tekint. Az ember a jobboldal világképe szerint mélyen a hagyományaiban gyökerező lény, akit hagymahéjakként vesznek körül a közösségek: a család, a helyi kisközösség, valamint a nemzet. Mint látható, a gazdasági és az eszmei bal és jobb külön „csomagokat” képez, amelyek tetszés szerint kombinálhatók, a valóságban pedig az átmenetek széles skálája létezik. Gazdasági szempontból a bal és a jobb megkülönböztetése egyre kevésbé jelentős, nemcsak azért, mert a lényeget egyik sem érinti, hanem, mert összemosódnak a határvonalak. Magukat baloldalinak mondó pártok „piacosítanak”, míg a totális állami benem avatkozás – minden állami szektor privatizálása – káoszt idéz elő, amit lassan be kell ismerniük az Adam Smith-i, mindent elrendező, „láthatatlan kézben” hívőknek is. Az erdélyi magyarság vonatkozásában még annyi leíró erővel sem bír a gazdasági jobb és bal, mint nemzetközi fronton. Lássuk a megoszlás eszmei vonatkozásait. Hivatalosan mindhárom erdélyi párt a jobboldalhoz köthető. Alapállásuk – miszerint egy adott nemzeti közösség megmaradása képezi programjuk magját – eleve a jobboldalhoz sorolja őket, nem véletlen, hogy nemzetközi síkon mindhárom párt az Európai Néppárt felé orientálódik. Mi az oka annak, hogy a politikai jobb- és baloldal mentén szerveződő sajtóban mégis vannak olyan hangok, melyek az RMDSZ-t a baloldallal azonosítják kisebb-nagyobb mértékben?
E vélekedés táptalaja mindenekelőtt azanyaországi politikai kontextus. Az RMDSZ mindenkoron ellenséges volt a radikális jobboldallal szemben: az SZDSZ és az MSZP mindig is elfogadható partnerek voltak számára, míg a MIÉP és a Jobbik nem. Ám a Fideszhez kötődő viszonyuk sem volt soha felhőtlen. 1996-ban a Fidesz egy precedens nélküli, a trianoni kognitív korlátokat oldani kívánó gesztussal – Szőcs Géza minap leköszönt exállamtitkár személyében – egy határon túli magyar személyiséget javasolt egy magyar közjogi pozícióba, konkrétan a Duna TV kuratóriumát ellenőrző testületbe. Ám nem a személy a fontos, hanem az elv. Markó Béla levelet írt a magyar parlament akkori elnökének, Gál Zoltánnak, kérve, hogy a képviselők ne szavazzák meg Szőcs Gézát. Kísérletük kudarcba fulladását követően az RMDSZ-es vezetők lemondták az erdélyi körúton levő fideszes delegációval való találkozót, amire végül – néhány nap bizonytalanságban tartás után – kegyesen mégis sort kerítettek. Nem tett jót a Fidesz és az RMDSZ viszonyának az sem, hogy a magyarországi párt soha nem tagadta meg erdélyi eszmei szövetségeseit, a Reform Tömörülést és annak utódszervezeteit. A két szervezet közötti súrlódások törvényszerűek: az Orbán Viktor nevével fémjelzett nemzetegyesítési program összeegyeztethetetlen az RMDSZ bukaresti „szövetségeseinek” politikai elvárásaival.
Az anyaországi kontextuson túl a baloldalra emlékeztet az RMDSZ sajátos „pragmatizmusa” is. Ahogy az MSZP egyik pillanatban megszavazta a státustörvényt, a következő pillanatban már választási profitot remélt a – korábban maga is szorgalmazta – Orbán–Nãstase egyezség elleni támadásból. Holott a kezdeményezés lényege éppen a törvény gyakorlatba ültetése lett volna. Ahogy egyik pillanatban még – a fekete propaganda megannyi eszközét bevetve – kampányolt a magyar állampolgárság kiterjesztése ellen, majd következő lépésként frakciója – három nemleges állásfoglalástól eltekintve – megszavazta, úgy akasztotta szegre az RMDSZ a magyar nemzeti önkormányzat és az autonómia programját 1996-ban. Engedménymorzsák fejében lepaktált a román jobboldallal és baloldallal, vállalkozott a Székely Önkormányzati Nagygyűlés zárónyilatkozatának polgármestereivel és tanácsosaival való aláíratására, amivel mindmáig adós. A példák hosszan sorolhatók. A nemzeti értékrenden alapuló elvi szilárdság helyett hajlékony, klikkérdekű pragmatizmus jellemzi politikáját, akárcsak az MSZP-ét. Nem csoda, hogy sokan úgy vélik: nem a választási kampányban alkalmazott piros-fehér-zöld retorika adja az RMDSZ eszmei identitását, hanem az imént ábrázolt karrierista pragmatizmus. Innen pedig valóban egyetlen lépés az eszmei tartalom nélkül maradt, zsákmányvédő posztkommunisták baloldalinak titulált politikai magatartása.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2012. július 11.

Rákóczi Szövetség: idén is megrendezik a Kárpát-medencei történelemtanárok táborát
Idén is megrendezi a Rákóczi Szövetség a Kárpát-medence országaiban magyar nyelven történelmet oktató tanárok táborát július 16. és 21. között Gyöngyösön - tájékoztatta a szervezet az MTI-t.
A Visegrádtól Visegrádig - a magyar történelem nagy pillanatai mottóval 15. alkalommal megtartandó tábor célja, hogy a különböző helyekről érkező történelem szakos tanárok színvonalas szakmai továbbképzésben részesüljenek, megismerjék mind a magyarországi, mind a szomszédos országok oktatási rendszerét. Arra is lehetőséget kíván biztosítani a rendezvény, hogy szoros emberi és szakmai kapcsolatok alakulhassanak ki.
A tábor résztvevőinek a szakmai programok, előadások mellett lehetőségük lesz kulturális programokon való részvételre, és a tervek között szerepel egy közös kirándulás is.
A táborban előadást tart többek között Németh Zsolt külügyi államtitkár, Bogár László közgazdász, Tőkéczki László és Raffay Ernő történészek.
A tábor költségeit (szállás, ellátás, programok) a Rákóczi Szövetség állja a sikerrel pályázó történelemtanárok számára.
MTI

2012. augusztus 23.

Regisztráció kontra politikai reklámhadjárat
A Ceausescu-korszak jogrendszere úgy volt megalkotva, hogy annak alapján bármikor bárkit felelősségre lehetett vonni. Ha másért nem, hát azért, mert volt nála félretéve a spájzban befőzésre néhány kiló összegyűjtött cukor, márpedig törvényerejű rendelet írta elő azt, hogy senkinél nem lehet több a jegyre kapható élelmiszerekből (cukor, liszt, olaj) az egyhavi adagnál. Az állam, illetve a titkosrendőrség pedig eldöntötte, hogy ki az, aki veszélyes a szocialista jövő építésére, s akire le kell csapni okkal vagy ürüggyel.
Hasonló a helyzet a brüsszeli hatalmi központ esetében: akkor alkalmazzák a demokrácia igényrendszerét valamely állammal szemben, ha fontosnak tartják, jellemzően saját hatalmi játékaik zavartalanságának szemszögéből.
A demokrácia, mint azt Bogár László – korunk egyik legjelentősebb és leginkább lényeglátó társadalomtudományi gondolkodója megírta –, lassan leginkább a babonához hasonlítható. A demokratikus játékszabályok kiválóan alkalmasak arra, hogy szelektív alkalmazásukkal, kettős beszéddel, szemforgató kommunikációval a pénzügyi háttérhatalom úgy sakkozzon a szereplőkkel, ahogy akar – elég Olaszországra gondolni, ahol e háttérhatalom közvetlen irányítottja áll az ország élén. De vegyük egy pillanatra komolyan a demokráciát, s nézzük a demokratikus szabályrendszer egyik legnagyobb magyarországi botránykövét, a regisztrációt. Vagyis azt a jogintézményt, amely előírja, hogy az vehet részt a választáson, aki előzőleg regisztrálta magát. Milyen hatással lehet eme újítás a demokrácia minőségére?
Vona Gábor Jobbik-elnök az EMI-táborban abbeli meggyőződésének adott hangot, hogy ez kizárólag a Fidesz érdekeit szolgálja, miután a Fidesz a legszervezettebb párt Magyarországon, a regisztráció pedig nem kívánatos. Nem vitatva a regisztráció intézményesítésének motivációját, úgy vélem, hogy eme újítás kifejezetten jótékony lenne. A demokráciának egyik gyenge pontja, amit Alois Schumpeter osztrák közgazdász is leírt már 1945-ben: az emberek annál kevésbé képesek racionális döntésre, minél távolabbi kérdésben kell dönteniük. Politikai opcióik sokkal inkább hasonlíthatók a fogpaszta- vagy mosóporválasztáshoz, mint ésszerű, racionális érveken alapuló döntéshez. Anthony Downs amerikai politológus a demokráciára vonatkozó játékelméleti fejtegetéseiben azt is leírja, hogy az egyes ember nem érdekelt abban, hogy alaposan informálódjék a politika felől, mert a szükséges idő- és energiabefektetés nincs arányban a politika folyamataira való elenyészően csekély ráhatási lehetőségeivel. A választók nagy része nem azt a pártot választja, amely érdekeihez vagy politikai értékrendjéhez legközelebb áll, hanem azt, melynek reklámhadjárata jobban meggyőzi.
Más megközelítésben: a szavazategyenlőség elve lehet, hogy szimpatikusan hangzik, de messze nem biztos, hogy következményeiben jótékony hatású. Annak az embernek a szavazata ugyanis, akinek fogalma sincs arról, hogy kire és miért szavaz, mi a szavazata eredménye, csak meggyőzte a szomszédja, vagy lefizette egy párt aktivistája, ugyanannyit ér, mint egy felkészült, tudatos döntést hozó polgáré. Ennél még a virilizmus is működőképesebb és racionálisabb volt: aki több adót fizetett be, nagyobb befolyással lehetett a vármegye ügyeire. Az értelmiségi cenzus is azt szolgálta, hogy a kompetensebbek döntsenek. Ezeket az intézményeket ma aligha lehet visszahozni, de kísérletet lehet tenni arra, hogy a politika folyamatát megtisztítsuk, hogy azokat juttassuk nagyobb arányban szavazati lehetőséghez, akik erre alkalmasak.
A regisztráció ilyen intézmény. Aki elmegy regisztráltatni magát, tanúbizonyságot tesz arról, hogy neki fontos a politikai véleménynyilvánítás. A politika iránt érdektelen, szappanoperákon, Győzike- és Mónika-show-n felnőtt fogyasztóegyedek vélhetően kisebb számban járulnak az urnákhoz, így spontánul megnő a tudatos szavazók aránya a végső döntésben. Ami persze nemcsak a nemzeti oldalnak kedvez, akár a gyászos emlékű SZDSZ-t is visszahozhatja a közéletbe, ha annak tábora képes lesz megszervezni önmagát (megítélésem szerint nem lesz képes, legfeljebb az LMP és a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció erősödhet az SZDSZ-es választói tömegek tudatossága nyomán). De nagy valószínűséggel nő a nemzeti pártokra leadott szavazatok aránya, a vesztes pedig az MSZP lesz, amelynek választói táborában a legnagyobb az imént körbeírt, a kereskedelmi médián szocializálódott társadalmi kategória képviseltsége. A regisztráció egyik oldalról sem sérti a választás egyenlőségének elvét, hiszen mindenki számára nyitva áll a lehetőség önmaga regisztráltatására. Jótékony hatással lehet viszont a demokratikus folyamatokra, sőt, jó eséllyel elősegítheti a nemzet ügye iránt elkötelezett pártok térnyerését.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2012. november 7.

A magyar ál-baloldal természetrajza
A magát baloldalnak nevező politikai amőba annak köszönheti többek között választói bázisának viszonylagos stabilitását, hogy a választók nagy része a baloldallal a szociális érzékenységet társítja. Miközben a baloldal egy ennél szélesebb politikai-politológiai fogalom, melynek a politikai elit szintjén sokkal inkább meghatározó az eszmei-ideológiai dimenziója.
A baloldal ideológiai síkon gyökereiben internacionalista, azaz nemzetellenes, hagyományellenes, azon belül vallás- és egyházellenes, voluntarista, hisz az állami erőszakban, többre tartja a „társadalommérnökséget” a kipróbált hagyományos intézmények működésénél, a szerves fejlődés helyett a múltat „végképp eltörölni” igyekszik. Mindez éppen úgy áll a liberalizmusra, mely áldott emlékű püspökünk, Márton Áron szerint is megágyazott eszmeileg a bolsevizmusnak, mint szociál-demokráciára, a szociál-liberalizmusra, szocializmusra és kommunizmusra. Az eszmei gyökerek közösek.
Mégis az emberek nagy többsége a „baloldal” kifejezés hallatán a szociális háló sűrű szövésére gondol, az elesettek felemelésére, az esélyegyenlőséget célul kitűzőkre. Miközben ezeket a programpontokat a keresztény szocializmus és a nemzeti szocializmus is zászlajára tűzte. A nemzeti szocializmus szókapcsolat közép-, de lehet, hogy hosszú távon diszkreditálódott azzal, hogy a Harmadik Birodalomban összekapcsolták a rasszizmussal és egy embertelen diktatúrával. Ami nem jelenti azt, hogy ez a politikai program-kapcsolódás szükségképpeni lenne, mint ahogy a katolicizmus sem jelent szükségképpen inkvizíciót s a liberalizmus sem jelent feltétlenül anarchiát. Mi több, a következetes nemzeti alapállás, a gazdasági síkon értelmezett baloldaliságból, a szociális érzékenységből szükségképpen kell valamennyit integrálnia.
A nemzet-centrikus gondolkodásmód ugyanakkor nem szükségképpen irányul bárki más ellen: az erdélyi magyarság megszokhatta, hogy ha egy román politikai erő a nemzet fontosságát hangsúlyozza, akkor az létében támadja közösségünket. Ennek a sajátos román történelemfejlődés az oka, azon belül elsősorban Erdély sikeres elorzása a Magyar Királyságtól. Emellett a nemzeti gondolat szalon-képtelenítésére a baloldal tudatosan törekszik, s előszeretettel, tudatosan mossa össze a nemzeti öncélúságot a sovinizmussal, idegen-ellenességgel, rasszizmussal, antiszemitizimussal, nácizmussal és fasizmussal. Többnyire alaptalanul.
A posztkommunista baloldal a rendszerváltás után lényegében ideológia nélkül maradt. Tellér Gyula, az egyik leglényeglátóbb magyar közgazdász megfogalmazásában „ideológiájuk egyik fele a kapitalista magántulajdonra áthangszerelt szocialista internacionalista hatékonyságideológia. A társadalom többi részére nézve pedig a nyitott társadalom és a másság tisztelete ideológiai zászlaja alatt tovább folytatták az elődcsoportjaik által már a szocializmusban megkezdett támadást a nemzeti öntudat és önbecsülés, az önálló magyar történelemkép, a keresztény alapú közmorál ellen, illetve ezek reprodukciós intézményei és folyamatai ellen.” Mindemellett a magát baloldalnak nevező politikai konglomerátum a világot globalizáló s térségünket gyarmatosító Új Birodalom helyi adminisztrációjaként működik, azaz segédkezik az ország kifosztásában, a pénzszivattyúk működtetésében, hogy Bogár László professzor szóképével éljek, főszerepet vitt a nemzeti vagyon kiárusításában, és mindent képvisel, csak az elesetteket, a bérből és fizetésből élőket nem.
Mindaz, amit eddig leírtam, nem mond semmit az alternatíváról és semmiképpen sem értelmezendő a Fidesz burkolt reklámjának. Ha a Fideszből kivonjuk az Új Birodalom intézményei és politikusai által legtöbbet támadott Orbán Viktort, és helyettesítjük mondjuk valakivel az alvezérek közül, a különbség a globalizáció szempontjából a baloldalhoz képest elenyésző lesz. S a Fidesz Orbán Viktorral az élen is követ el hibákat, amint azt Ángyán professzor feltáró munkája vagy a kulturális finanszírozás keretében a nemzetellenes orgánumok pénzelése is igazolja, hogy most ne beszéljek arról, hogy az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színházban nemzetgyalázó darabokat lehetett bemutatni a 2010-es kétharmados győzelem után.
Visszatérve a „baloldalra”, e társaság most készül egy olcsó trükkel harmadszor is beetetni a magyar választópolgárokat. 2002-ben az esetlen, kommunikáció-képtelen Medgyessyből emberközeli, szerethető figurát csináltak médiaerejükkel és választást nyertek vele. Miután kiderült, hogy ezt nem tudják megismételni, előhúzták a tarsolyból a kiemelkedő színészi és retorikai képességekkel bíró Gyurcsányt, akivel az élen megnyerték a 2006-os választásokat. A nyolcéves szocialista-szabaddemokrata szabadrablás annyira lepusztította az országot, hogy a 2010-es vereség kódolt volt. Ebbe hagyták belefutni a mindenféle karizmának híján való Mesterházyt. Most pedig azt remélik, hogy a beszállítóit a Hajdú Bét vezetőjeként ki nem fizető és ezzel több embert öngyilkosságba kergető korábbi MSZP-s miniszter, majd miniszterelnök Bajnai Gordont külső és belső globalista erőösszefogással sikerül felépíteni 2014-re.
Meglátjuk, hogy a magyar választók hagyják-e magukat ugyanazon politikai bűnszövetkezet által ugyanazzal az olcsó trükkel harmadszor is megtéveszteni.
Borbély Zsolt Attila
Nyugati Jelen (Arad)

2013. február 15.

Önleleplezők
Szanyi Tibor neve Erdélyben mindeddig nem volt különösebben ismert. Legfeljebb azok hallottak sajátos és önsorsrontó szabadszájúságáról, masszív alkoholos befolyásoltság alatt elmondott parlamenti beszédéről, akik napi rendszerességgel követik az anyaországi politikai történéseket. Amikor viszont zsigeri barmoknak nevezte a Mesterházy Attila és az MSZP ellen tüntető kolozsvári magyarokat, majd a Facebookon hasonló útszéli hangnemben válaszolt egyenként azoknak, akik ezt kikérték maguknak, regionális internetes mém lett belőle. S úgy tűnik, státuszát igyekszik is megőrizni. A minap a gyulai békemenet alkalmával megengedett magának olyan kijelentést, hogy románul kellett volna üdvözölnie a hallgatóságot, hiszen sokan jöttek Romániából. S nem elégedett meg ezzel az alig burkolt románozással, a folytatásban a rendszerváltás utáni magyar történelemben első ízben mondta ki „magyar” politikusként, hogy igenis, ha valaki román állampolgár, akkor az a román nemzethez tartozik. Mi több, elvi alapokról próbálta ezt igazolni, mondván, hogy az állampolgárság „mindig” (!) „a nemzethez való tartozást” fejezi ki, s ha olyan nagy magyarok, akik Gyulán tüntettek, adják vissza a román állampolgárságukat. (E hihetetlen szöveg meghallgatható a YouTube-on.) Értelmetlen a vonatkozó történelmi tényeket itt és most csokorba gyűjteni a honfoglalástól Trianonon keresztül máig. A tényeket mi, erdélyiek nagy vonalakban ismerjük, Szanyi Tibor viszont – még ha netán olvasná is az Erdélyi Naplót – nem lenne hajlandó azokat elfogadni. Másrészt, ellentétben Markó Bélával, úgy vélem, nincs mindenkire szükség, aki magyarul beszél, mert tetszik ez a széplelkeknek vagy sem, a magyar nyelven beszélők közössége nem azonos a magyar nemzet közösségével. A legutóbbi idők közismert magyarellenes megnyilatkozásainak „szerzői” mellett nem tartoznak ebbe a közösségbe azok sem, akik a fogyasztói társadalom szánalmas végtermékeiként gyökértelenül bolyonganak a világban, kiestek a nemzet kulturális reprodukciós folyamataiból, a magyar folytonosságtudat, a magyar történelmi önkép fenntartásának láncolatából. A különbség, hogy ez utóbbiak esetében megfelelő kultúrpolitika alkalmazásával van remény a későbbi kooptálásra. Ezért harsogja minden nemzetellenes erő, hogy az államnak „világnézetileg semlegesnek kell lenni”. Ők nem nemzetben, hanem a fogyasztók masszájában, a lakossággá degradált népben hisznek, számukra az ország „nem haza, hanem telephely”. De azok sem mind magyarok, akik magyarnak mondják magukat. E kijelentés hallatán szokott megszólalni a szemforgató, farizeus, magát liberálisnak mondó kórus, és harsog kirekesztésről, rasszizmusról, xenofóbiáról. S akik közülük érvelnek is, megfogalmazzák azt a kérdést, amelyről vélhetőleg azt tartják, hogy megválaszolhatatlanságával őket igazolja: „No, és ki dönti el, hogy valóban magyar-e az, aki magát annak mondja?” Jellemzően az illetők maguk azok, akik a magyarellenes táborba sorakoznak fel politikai megnyilvánulásaikkal, vonalvezetésükkel, magyarellenes erőkkel szövetkezve. Ez az, amire nem szabad rámutatni.
Legyen az Csurka István, Lovas István, Jeszenszky Géza, Bogár László vagy Orbán Viktor – aki megfogalmazza, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”, vagyis a nemzeti erők nem lehetnek ellenzékben saját hazájukban, vagy hogy a magát baloldalnak nevező politikai konglomerátum időnként ráront saját nemzetére – hatalmas ricsaj keletkezik a leleplezettek körében. Mert a balliberális tábor színházat játszik már a Kádár korszak óta, s mi lehetünk ebben a színházban nézők, még akár megválaszthatjuk a saját színészeinket is, csak a színház színház mivoltáról nem szabad szót ejtenünk. Boross Péter mutatott rá a kilencvenes évek közepén, hogy az MSZP-SZDSZ koalíció tulajdonképpen leképezi a hajdani állampártot, hiszen az Aczél-vonalat az SZDSZ képviseli. Aki mégis rá mer mutatni e gigantikus megtévesztésre, vagy rá mer kérdezni arra, hogy ki írja a forgatókönyvet és a főszereplők monológjait, azt minden erővel a szalonképesség határán kívülre igyekeznek tolni.
Voltaképpen hálásak lehetünk a Szanyi-féléknek, akik őszinteségi rohamukban kimondják, amit e tábor képviselői valójában gondolnak. Ha Tamás Gáspár Miklós a sajtóban vagy Kende Péter az Antall-kormány által létrehozott, de valahogy az SZDSZ szellemi körébe átcsúszott – mellesleg Gyurcsányék által megszüntetett – Teleki László Magyarságkutató Intézet Bárdi Nándor által szervezett konferenciáján „republikánus nemzetről” beszél, ugyanazt teszi, mint Szanyi, csak csiszoltabban, s kevesebben hallják meg. Szanyi viszont kinyitja azok szemét is, akik azt magukra erőltetett fegyelemmel, a politikai korrektség mákonyától elbódítva csukva tartják, de megmaradt bennük a józan ítélőképesség minimuma.
Volt még néhány hasonló szellemű megnyilvánulás, amely nem kapott ekkora publicitást, de amelyet érdemes feleleveníteni. A kétezres évek elején az SZDSZ és az MSZP a szlovák oldalra állt, mikor Orbán Viktor meg merte említeni a nyíltan náci, s valóban rasszista Beneš-dekrétumok tarthatatlanságát. Eörsi Mátyás a státustörvény vitájának idején azt nyilatkozta a tévé nyilvánossága előtt, hogy „az SZDSZ nem akarja, hogy érdemes legyen magyarnak lenni” a Kárpát-medencében. Horn Gábor elismerte, hogy neki sokkal fontosabb, mi történik az SZDSZ-szel, mint az, hogy mi történik az országgal. Bauer Tamás érveket adva a Kisantant politikai elitjének, burkolt irredentizmussal vádolta meg a státustörvény alapján Orbánékat, majd hosszú eszmefuttatásban igyekezett igazolni a trianoni békediktátum igazságosságát (!).
Értékelni kell ezeket a megnyilvánulásokat, mert közelebb hozzák nemzeti közösségünket a tisztánlátáshoz, és hozzásegítenek ahhoz, hogy a színészeket színészeknek, az álmagyarokat álmagyaroknak lássuk, s akként is kezeljük.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

2013. május 3.

Beszélgetés Borbély Zsolt Attila EMNT-elnökkel
Arad megyében elsimítani a magyar–magyar ellentéteket
A múlt hónapban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megyei közgyűlése Borbély Zsolt Attila politológust választotta meg elnöknek.
A frissen megválasztott elnök, megköszönve a bizalmat, arról beszélt, hogy a szórványban rendkívül fontos a magyar szervezetek együttműködése, amit akkor is lehetségesnek gondol, ha országos szinten komoly ellentétek vannak az EMNT és az RMDSZ között. Borbély Zsolt Attilát az EMNT és az EMNP közötti viszonyrendszerről, az erdélyi magyar közélet törésvonalairól és a szórványbeli közösségépítés módozatairól kérdeztük.
– Kezdjük egy alapvető kérdéssel, amely sokak számára nem világos. Mi a különbség az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt között?
– Tény és való, nekem is gratuláltak többen, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt megyei elnöke lettem, családtagjaim között sem volt mindenki számára tiszta és világos a két szervezet viszonyrendszere. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács egy civilszervezet, amely 2003 decemberében alakult abból a célból, hogy az erdélyi magyarság autonómiaigényét képviselje külföldön és belföldön. Az EMNT soha nem indult a választásokon, előbb a Magyar Polgári Szövetséget támogatta céljaiban, s támogatta volna a választásokon is a maga eszközeivel, de az MPSZ indulását a 2004-es helyhatósági és országos választásokon megakadályozta a román hatalom. Ezek után a 2008-ban bejegyzett párt, az MPP lett a fő stratégiai partner, majd azt követően, hogy az MPP saját elnökének foglyává vált, aki soha nem látott antidemokratikus viszonyokat teremtett a párton belül, szükségesnek mutatkozott egy saját párt bejegyzése, amelyben a belső demokrácia és a nemzeti célok egyaránt fontosak. Az EMNP létrehozásáról az EMNT döntött, viszont a Tanács nem alakult párttá, megmaradt civilszervezetnek. Országos szinten a vezetők között nincs átfedés, megyei szinten is üdvösnek látjuk a funkciók szétválasztását. Arad megyében ez most valósult meg, midőn Burián Sándor barátomtól és kollegámtól – aki eddig mindkét szervezetet vezette –, a közgyűlés döntése nyomán átvettem az EMNT elnökségét.
– Ha ilyen nagy az egyetértési hajlandóság alapszinten, mi szükség volt egyáltalán külön szervezet alapítására? Milyen törésvonalak választják el az EMNT-t és az RMDSZ-t?
– Amint azt elnöki beköszöntőmben is elmondottam, itt, Arad megyében a magyar–magyar ellentétek minél nagyobb fokú elsimítását látom célszerűnek a nemzet jövőjének szempontjából. Személyi konfliktusok köztem és az RMDSZ vezetői között nincsenek, sőt, a legutóbbi önkormányzati választáson induló RMDSZ jelöltek között több jó barátunk is volt, akikben nemcsak emberileg, de politikailag is meg tudok bízni bizonyos mértékben. Nem megalapozatlan tehát a remény, hogy a helyi közösség életével kapcsolatban is egy irányba mutatnak az elképzeléseink. Ugyanakkor a kérdést sem szeretném elkerülni. Országos szinten ugyanis mind a célokat, mind a követendő stratégiát illetően vannak ellentétek. Ezek lényege abban ragadható meg, hogy az autonomista-helyzet-teremtő oldal a kezdetek kezdetétől úgy vélte: egy olyan célrendszert kell megfogalmazni, mely megvalósulása esetén az erdélyi magyar nemzeti közösség hosszú távú fennmaradásával és gyarapodásával kecsegtet, majd e célrendszerhez kell eszközöket keresni. E cél a háromszintű autonómia, aminél többet a jelen geopolitikai helyzetben nem lehet követelni, kevesebbet viszont nem érdemes, mert az egyenértékű a középtávú beolvadással. A szakadékot nem lehet két kis lépéssel átugrani, mondta egy alkalommal Orbán Viktor. S ez így van: ha nem érünk el áttörést a kisebbségpolitikában, a rendszerváltás utáni két népszámlálás adatait alapul véve, középtávon valószínűsíthető az önálló, független létezésre alkalmas közösségkénti megszűnésünk, míg hosszú távon a teljes felmorzsoltatásunk. Megítélésünk szerint a román politikum autonómiaellenessége miatt kezdettől arra kellett volna törekedni, hogy nemzetközi síkra tereljük az „erdélyi kérdést”, párhuzamosan az erdélyi magyar társadalom minél önállóbb létre való megszervezésével. Ehelyett 1996-tól az RMDSZ országos vezetése a kormányzati szerepvállalással, majd a protokollum-politikával azt üzente a világnak, hogy itt minden rendben van, nincs szükség nemzetközi beavatkozásra, a nemzeti önkormányzat mentén való önépítkezés viszont leállt. A nagyhatalmak igen hamar vették az üzenetet, 1999-ben már nemcsak Ion Iliescu, hanem Bill Clinton is azt nyilatkozta, hogy Romániában „modellértékűen” oldották meg a kisebbségi kérdést.
– Ha ilyen ellentétek vannak országos szinten, akkor miként lehetséges ezeket helyi szinten feloldani?
– Célirányos programokkal. A választási kampány idején nyilván az országos elnökség döntései irányadóak. Azon kívül viszont a közösségépítés a legfontosabb teendő, akár a pártlogo háttérbe szorításával. Itt van például a feleségem, Réka s az egyik legjobb barátom felesége, Schmak Jutka által szervezett táncház, melynek működtetésében ott segítek, ahol tudok. Arra viszont közös akarattal vigyázunk, hogy plakátjainkra semmilyen politikai szervezet jelvénye fel ne kerüljön, még akár a kettő egymás mellett sem. Ha csak egyetlen ember akad, aki azért nem jön el esetleg, mert pártszimbólumot lát, s abból neki már elege van, akkor többet veszítettünk, mint amennyit nyertünk. De szervezeti szimbólumok alatt is tartunk közösségépítő rendezvényeket, elsősorban előadásokat. A magyar szellemi élet olyan lényeglátó, a globalizmus természetrajzát kutató jelesei voltak vendégeink a múlt évben, mint Varga István és Bogár László közgazdászok, több ízben tartott előadást meghívásunkra Raffay Ernő történész, Trianon meghaladásáról beszélt Szabó Pál Csaba, a Trianon múzeum igazgatója, idén június 4-én, terveink szerint, Fráter Olivér történész lesz a vendégünk. Ekkor, a Magyar Országgyűlés által a magyar összetartozás napjának nyilvánított dátumon indítjuk útjára az aradi Magyar Állampolgárok Klubját, amely reményeink szerint jól fog működni mind a cybertérben egy levelező csoport formájában, mind pedig a gyakorlatban, amikor a modern információs csatornáknak köszönhetően egyre többen értesülhetnek majd közösségi rendezvényeinkről. S nem csak a mienkről. Tervem az, hogy e fórum keretén belül minden olyan rendezvényt népszerűsíteni fogunk, amely magyar jellegű és közösségépítő, attól függetlenül, hogy ki áll mögötte.
– Ez zárszónak is megfelel. Köszönöm a beszélgetést.
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

2013. július 26.

Tusványos: a mi időnk!
Találó jelmondatot választott idén a tusványosi nyári szabadegyetemet szervező csapat. Generációs szempontból nézve tényleg úgy áll a helyzet, hogy a hajdani huszonévesek és harmincasok, a mai negyvenesek-ötvenesek, vagyis az alapító atyák korosztálya irányítja ma nem kis mértékben a Kárpát-medencei magyar nemzetpolitikát.
Lehetőség ez, s egyben hatalmas felelősség is.
Nem véletlen, hogy e népszerű nyári rendezvény, amelyet szervezői úgy hirdetnek, hogy a „legintellektuálisabb fesztivál és leglazább szabadegyetem”, ismét a nemzetpolitika témája köré épül. Tavaly röviden végigtekintettük a tusványosi folyamat hangsúlyváltásait, hogy az erőltetett, feszengő magyar–román párbeszéd középpontba állítását miként váltotta fel a magyarság önmegszervezése, a magyar nemzetépítés, a magyar nemzetpolitika az utóbbi években. Mert a nemzetpolitika nemcsak a határon kívülre szakadt magyarság megtartásáról, az anyaországhoz fűződő kapcsolatának megszervezéséről szól. Nemcsak a határon kívül vannak problémák a nemzetépítés, a megmaradás területén, hanem az anyaországban is, ahol a magukat baloldalként meghatározó erők a térséget gyarmatosító globalista háttérhatalom ötödik hadoszlopaként működnek, és kormányra jutva hihetetlen kárt tudnak okozni minden területen. A nemzetpolitika valójában minden olyan politikai szakterületet felölel, amely befolyásolhatja a Kárpát-medencei magyarság életképességét, versenyképességét, öntudati állapotát, kulturális, anyagi és számbeli gyarapodását.
A választások tétje
A tusványosi előadások, kerekasztalok témaválasztása ennek megfelelően a legtöbb esetben nemzetpolitikai jellegű, még akkor is, ha ez első látásra nem egyértelmű. Egy olyan, talán semlegesnek tűnő témának is, mint A 2014-es választások tétje Magyarországon és az EU-ban igen jelentős nemzetpolitikai relevanciái vannak. Az unió szintjén nem valószínű áttörés, az EU minden bizonnyal megmarad az egyre nyíltabb, de egyelőre a háttérből irányított globalista előretörés egyik fontos kulisszájának, de hogy Magyarországon mi lesz a választásokon, az bizony nagyban befolyásolja a középtávú jövőnket. Bosszankodhat a nemzetben gondolkodó polgár a kormány egyes ballépésein, zavarhatja, hogy a kultúrában olyanok kapnak támogatást, akik nem a nemzet felemelkedésén dolgoznak, miközben nemzeti műhelyek tengődnek. Értetlenkedhet, hogy miért nem ragadnak meg minden lehetőséget a nemzetépítésre, nem törekednek kellő erővel sok kis független egzisztencia megteremtésére, de az egyetlen esélyes alternatíva, a „baloldal” győzelme maga lenne a katasztrófa. Apropó sok kis független egzisztencia: a sokat emlegetett trafikügyben nem az a fő probléma, hogy pártközeli emberek nyertek a pályázatokon, hanem – amint azt Bencsik András is leszögezte –, hogy nem volt kikötve: egy pályázó csak egy trafikot nyerhessen.
Visszatérve Tusványoshoz: szó lesz a nemzeti érdekek és a globalizáció ellentétéről, aminél fontosabb kérdés nincs ma a világon. Amint azt Bogár László, a téma első számú magyar szakértője megfogalmazta: olyan szuperstruktúra, olyan „pusztító világerő” irányítja ma a világ folyamatainak nem kis részét, amely saját létét is tagadni igyekszik, s érdemi kérdéseket feltevőket, netán azokra válaszokat is adókat minden erővel periferizálni, semlegesíteni igyekszik.
Kanyarodó alapvonalak
Az Idő van! Nemzetpolitika 2013-ban című kerekasztal-beszélgetés résztvevői a Kárpát-medencei elcsatolt nemzetrészek, valamint az anyaországi nemzetrész képviselői külön kerekasztal keretében tárgyalják meg azt az izgalmas kérdést: miként lehet képviselni a nemzeti érdeket a kulturális diplomácián keresztül – jó, hogy erről is szó lesz, mert a magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetkezet regnálásának idején a nemzeti érdek aláásását szolgálta a kulturális diplomácia –, ismét csak külön kerekasztal keretében tárgyalnak a hungarikumokról, saját nemzeti értékeinkről. Hosszan sorolhatnánk még a témákat a székelyföldi otthonteremtéstől a tábor eszmei üzenetét leginkább meghatározó nagyszínpadi előadásig – amelyet az érdeklődő közönség találóan, de kellő tisztelettel Orbán-koncertnek nevez –, ahol Orbán Viktor Tőkés Lászlóval, Németh Zsolt moderálása mellett sokadszorra értékeli a magyar közelmúltat, jelent és rajzolja meg a belátható jövő alapvonalait.
Aki nemcsak bulizni érkezik Tusnádfürdőre, annak idén is az lesz a legfőbb dilemmája: miként használja ki az idejét, hogyan ossza meg magát a párhuzamos izgalmas programok között.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2013. december 27.

Januárban az MTV-n Az igazság soha nem késő című dokumentumfilm
Az MTV egy új időpontban, mégis csak műsorra tűzi Jelenczki István AZ IGAZSÁG SOHA NEM KÉSŐ I-III. című dokumentum- filmjét. A film az 1991 őszén Zétényi Zsolt által benyújtott, és az országgyűlés által elfogadott igazságtételi törvény sorsát mutatja be.
A film egymást követő két napon kerül sugárzásra az alábbi időpontokban:– 2014.01.02. csütörtök 22.50. első és második rész,– 2014.01.03. péntek 23.15. harmadik rész.
Gondolatok Jelenczki István filmjéhez:
„…Meg kell nevezni minden bűnt, és meg kell nevezni minden bűnöst.
A bűnelkövetőknek és utódaiknak is létérdekük minden titok feltárása, számukra is csak ez az egy járható út van. Ez az egyedüli járható út, mert csak ebből születik megbékélés, és ha van, megbocsájtás. De ennek a stációi nem megkerülhetőek! Föl kell állni, és azt kell mondani, én tettem. Megnevezni az áldozatot, megnevezni a bűnt, és elvállalni a felelősséget. Elvállalni a felelősséget, és kérni az ezzel járó büntetést.
Aki nem vállalja föl a felelősséget a múltért, nem vállalja fel a stációk kötelező bejárását, az önmagát fosztja meg a nemzethez tartozás jogától, és önmagát rekeszti ki. De nemcsak önmagát, saját utódait is kirekeszti a nemzet életéből és a nemzet jövőjéből. Örökre. „ ( Zseni Annamária pszichiáter)
A filmben közreműködtek:
Bagdy Emőke egyetemi tanár, pszichológus Bencze Izabella jogász Bogár László Fekete Pál tanár Gellért Ádám nemzetközi jogász Gulyás Gergely parlamenti képviselő Kahler Frigyes egyetemi docens Kónya Imre ügyvéd Tóth Zoltán József, jogtörténész Szakály Sándor történész Zétényi Zsolt ügyvéd Zinner Tibor jogtörténész Zlinszky János egyetemi tanár Wittner Mária 56-os szabadságharcos
[Előzmény: A dokumentumfilmet műsorra tűzték: 2013. november 12. 23.30. első rész, 2013. november 14. 23.30. második rész, 2013. november 19. 23.30. harmadik rész. Azonban a filmet mégsem mutatták be.]
Erdély.ma

2014. július 29.

Illiberális demokrácia
„Ahogy hagyománnyá vált Orbán Viktor tusnádfürdői beszéde, úgy vált hagyománnyá a liberális ellenzék e beszédekhez kapcsolódó felháborodása is. A leghevesebben támadott toposz most éppen az „illiberális demokrácia” kifejezés használata volt, amit egyébként ők konstruáltak. Magában a felháborodásban és a támadásban amúgy nincs semmi meglepő, hisz a világ, amelyben élünk, egy globális dimenziójú, folyamatos verbális polgárháború színtere …”
Bogár László, Magyar Hírlap

2014. július 31.

Munkaalapú nemzetépítés
A civilizáltnak mondott világnak a 21. században több, igen jelentős, középtávú jövőnket alapjaiban meghatározó kihívással kell szembenéznie. Ezek közül talán a globalizáció kérdésköre a legsúlyosabb, legnehezebben kezelhető és legszerteágazóbb. A sajtó tekintélyes része spontánként ábrázolja, és ellenállhatatlan megatrendként mutatja be e jelenségkört, holott nagyon is tudatos, irányított folyamatról van szó.
A korábbi világrendszerekkel szembeni nagy különbség az, hogy ma a mögöttes erők, a globalizátorok, jelesül a nemzetközi háttérhatalom, amint arra Bogár László professzor több ízben is rámutatott, nemcsak egyre gyarapodó hatalmát tagadja, de önnön létét is. Mindeközben hadat visel a hagyományos értékrend és társadalomszerveződési formák, a nemzetek és azok intézményei, az organikus vidéki létforma, egyáltalán: az önálló gondolkodás ellen. Célja a gátlástalan profitmaximalizálás, a homogenizáció, az emberiség arctalan tömeggé, manipulálható bérrabszolgává süllyesztése. Kezében van a világ politikai elitjének tekintélyes része, a közel totális sajtóhatalom, a világgazdaság. A politikai vezetőket igyekszik megvásárolni, hogy hatalma további kiterjesztését elősegítő jogi környezetet teremtsen, de nem riad vissza a politikai gyilkosságoktól sem. Ha pedig képviselői úgy látják szükségesnek, politikai elégedetlenséget szítanak különböző államokban, rendszereket buktatnak meg.
Segédcsapatok
Nem csoda, hogy kevesen mernek szembeszegülni a „globális főhatalommal”, a nemzetközi háttérerőkkel, s szép lassan kialakult korunk orwelli „újbeszélje”, amely mindenről szól, csak a lényegről nem. A magyar politikában ezt az újbeszélt használja a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció, a Bajnai-féle Együtt és az MSZP. Bizonyos pontokon kitörni igyekszik az LMP. A Jobbik e jelenségkört minden erővel leleplezni próbálja, s mivel ezt szájkosár nélkül teszi, alkalmat szolgáltat arra, hogy rásüssék a szélsőségesség, rasszizmus és az antiszemitizmus bélyegét.
A Fidesz globalizációhoz való viszonyulása nem egységes. A karrierpolitikusok nem érdekeltek a konfliktusban, ők minden bizonnyal jobban örülnének egy simulékonyabb, helyzetelfogadóbb politikának, de egyelőre a párt politikai arcélét elnöke, Orbán Viktor határozza meg. Orbán pedig minden jel szerint tudatosan igyekszik tágítani a kimondhatóság határait. A nemzetközi szalonképességre kínosan ügyelő politikusok közül ő mondta ki elsőként, még 1995-ben, hogy a globalizáció fő Magyarországi segédcsapata, az SZDSZ tudatosan törekszik a magyarság lelki és szellemi erejének gyengítésére. Azt is, hogy e párt mögött állók számára Magyarország nem haza, hanem telephely, az MSZP–SZDSZ-kormány „idegenszerű és nem nemzeti befolyás alatt áll” (idézet a Deák-féle, 1847-es Ellenzéki Nyilatkozatból), az MSZP és az SZDSZ pedig valójában a nemzetközi nagytőkét és pénztőkét képviseli. Azt a nyíltságot, amelyet David C. Kortenhez, John Perkinshez, Magyarországon Csáth Magdolnához, Bogár Lászlóhoz vagy Varga Istvánhoz hasonlók megengedhetnek maguknak a globalizmus elemzésében, egy kis ország miniszterelnökeként nem vállalhatja fel, de érezni lehet: a szokásos politikusi mellébeszélés helyett Orbán a lényegről igyekszik szólni, és arról mond ki annyit, amennyit az adott helyzetben kimondhatónak ítél. Bizonyára jó adag tudatosság is van abban, hogy legkeményebb beszédeit az utóbbi években éppen Tusványoson tartotta, ahol idén is tabukat döngetett.
Köntörfalazás nélkül mutatott rá arra, hogy a liberális állam képtelen megtartani versenyképességét a harmadik évezredben, hogy a bevándorlás Európa önfelszámolásához vezethet, hogy szükség van a gazdaságpolitikában a nemzeti protekcionizmusra. Rámutatott arra, hogy a politikum és az úgynevezett civil társadalom viszonyát újra kell gondolni, hiszen civil álruhában sok esetben fizetett politikai aktivisták működnek, akik ráadásul idegen érdekek, idegen államok szolgálatában állnak. Külön is nevesítette az elhíresült norvég alapot, amelyről kiderült, hogy a magyarországi szubverzív erőket finanszírozta. Felsorolta a liberális magyar állam mulasztásait, közöttük azt, hogy az állam nem védte meg a közösségi vagyont, hanem azt a nyugat-európai szint alá csökkentette, hogy nem kötelezte a mindenkori kormányt az egész nemzet, s így a határon túli magyarok, illetve a diaszpóra érdekeinek képviseletére, hogy nem akadályozta meg az ország végletekig való eladósítását, a családok „adósrabszolgaságba” taszítását. Orbán szerint a cél itt és most „megtalálni a Nyugat-Európában elfogadott dogmáktól és ideológiáktól elszakadva azt a közösségszervezési formát, azt az új magyar államot, amely képes arra, hogy a mi közösségünket évtizedes távlatban versenyképessé tegye a nagy világ-versenyfutásban” elvégre a nemzet „nem egyének puszta halmaza, hanem egy közösség, amelyet szervezni, erősíteni és építeni kell.” Eszmefuttatásának sajátos bájt adott, hogy a nemzetépítő állam szükségességét nem a nemzet mindenek fölérendelt alapértékéből vezette le, hanem egy liberális kategóriából, a versenyképességből s az is, hogy olyan politikusok nyilatkozataira hivatkozva építette fel mondanivalóját, mint például Barack Obama, az Egyesült Államok elnöke.
A jövő pillérei
Nem meglepő, hogy a nemzetközi globalizmus Magyarországi lerakataként működő hármas tagoltságú baloldal hörög, az újbeszél fordulatait mantrázza, a demokrácia végét vizionálja. Schiffer András, akinek pártja az LMP egyszerre próbál liberális és antiglobalista lenni, többek között azt kérte számon a miniszterelnökön, hogy adós maradt annak részletezésével, mennyiben járult hozzá a Fidesz a magyar liberális állam kiépüléséhez és tevékenységéhez. Schiffernek ebben akár igaza is lehet. Csakhogy ma Orbán Viktornak nem az a feladata, hogy hamut szórjon a fejére pártja vagy akár személyes tévedései miatt az elmúlt két évtizedben, hanem hogy miniszterelnökként megtalálja a legmegfelelőbb válaszokat korunk kihívásaira.
Márpedig az Orbán Viktor által Tusványoson felvázolt elméleti keret alkalmasnak látszik gondolati alapot szolgáltatni a nemzetépítő erők együttműködéséhez, a megfogalmazott válaszok pedig arra, hogy a kormányzati politikai eszmei pillérzetét alkossák. Államférfiúi beszéd volt, s magyarul érző ember, legyen bármelyik párt híve, csak szurkolhat, hogy a következő négy évben sikerüljön e beszédben lefektetett alapelvek mentén politizálni.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. január 30.

A kör bezárul?
Az 1989-es rendszerváltás előtt e térség politikai szabadságra vágyó értelmisége hajlamos volt nagyobb szerepet tulajdonítani a ténylegesnél a sajtónak és sajtószabadságnak, és többet belelátni, mint amennyi a demokratikus keretek között e témakörben garantálható. Szó se róla, a sajtószabadság rendkívül jelentős szabadságjog, egyike a legjelentősebbeknek. Ha tényleges lenne, és nem látszólagos, akkor a globalista háttérhatalom, amely Európában és Észak-Amerikában pórázra fűzte a legjelentősebb médiaorgánumokat, aligha vezethetné orránál fogva a világ közvéleményét. A múlt rendszer idején a demokratikus berendezkedéssel kapcsolatban dédelgetett illúziók szerint a sajtószabadság garantálja, hogy bármilyen politikai, államhatalmi vagy társadalmi anomáliáról szólni lehet, s ha egyszer valami megjelent a médiában, akkor az szinte egyenértékű a probléma megoldásával. A politika ugyanis, ahogy azt ma is tanítják a felsőoktatásban, demokráciában becsatornázza a társadalmi érdekeket, a pártok a népakaratot képviselik, a parlamentben pedig a választók akarata érvényesül.
Kendőzetlen kendőzés
Ehhez képest a valóságban a sajtószabadság abban merül ki, hogy elvben, megfelelő tőkeerő birtokában bárki alapíthat újságot, rádiót, tévét, és nincs intézményesített állami cenzúra. A „bárkik” köre a társadalom elenyésző százalékára szűkül, formalizált, előzetes állami cenzúra nincs, de utólag bizony retorzió érheti azt, aki másként értelmezi a sajtószabadságot, mint a világot vezető globalista oligarchia. Lásd például a Charlie Hebdótól antiszemitizmus vádjával elbocsátott újságírót, vagy a tragikus események után letartóztatott kamaszt, aki egyetlen vallási közösség ellen sem izgatott, mindössze azt fejezte ki karikatúrájával, hogy a Koránhoz hasonlóan a Charlie Hebdo sem képes megvédeni munkatársait a golyóktól. Arról pedig végképp nincs szó, hogy az újságokban, rádiókban bármilyen vélemény megjelenhetne, a tulajdonosok belátására van bízva, hogy cenzúrát gyakorolnak-e vagy sem.
A gyakorlatban pedig egyes szerkesztőségek kimondva-kimondatlanul ideológiák és/vagy politikai erők köré szerveződnek. Ami egyébként nem feltétlenül baj, az már inkább, hogy egyes kérdésekről sok orgánumban nem lehet kendőzetlenül írni, s az is, hogy egy társadalmi probléma sajtótémává emelése még nem hozza közelebb annak megoldását. Merthogy az a bizonyos érdekbecsatornázás illúzió, a politikai piac oligopolisztikus, a már bent levő szereplők brutálisan megnehezítik újabbak ringbe lépését. Elég csak az irreálisan magas, alkotmányos elvekbe ütköző 5 százalékos küszöböt említeni, de ilyen a román párttörvény is, amely a maga abszurd és képtelen szigorúságával iskolapéldája a politikai elit pozícióőrző reflexének. Kialakul két-három politikai tábor, aminek következtében erősödik a politikai piac „kínálati” jellege. A társadalmi problémák nagyobb része pedig parlagon marad.
Esély a megjavulásra
Vegyünk egyetlen példát, amely ma, a közbiztonság európai szintű leromlásának idején igencsak aktuális. A többszörös gyilkos Magda Marinko, aki haszonszerzés reményében irtott ki egy egész családot, de egyéb súlyos bűncselekmények is a számlájára írhatók, 2020-ban kiszabadulhat.
Fenyegető perspektíva, és csak a jéghegy csúcsának is a legteteje. A halálbüntetés vitatható emberiességi szempontokból, a tényleges életfogytiglan viszont aligha. Csak ez garantálja az antiszociális, önmagukban veszélyt hordozó emberformájú lények elkülönítését a tisztességes, dolgozó emberektől. Mi ér többet: az a parányi, sőt, elenyésző esély, hogy aljas indokból, hidegvérrel gyilkoló ember a börtönben megváltozik, „megjavul”, vagy azoknak az élete, akiket szabadulása után súlyosan veszélyeztethet? Nem hiszem, hogy létezik ép erkölcsi érzékkel rendelkező ember a Földön, aki erre az egyszerű kérdésre ne tudna egyértelmű választ adni, és ne az ártatlan életeket tartaná többre egy gonosztevő megváltozáshoz való „jogánál”.
Mint ahogy az sem kétséges, hogy ha a sokat emlegetett népakarat érvényesülne, valamennyi országban önfenntartó börtönök működnének, hisz micsoda abszurdum, hogy a társadalom értékteremtő, adófizető részének pénzén Európa-szerte luxuskörülmények között lebzselnek a gonosztevők, akiknek a börtön a maguk szubkultúrájában virtus és továbbképző intézet. A balliberális ópiummal mákonyozott jogásztársadalom és politikai elit mégis blokkolja e kérdések megoldását – sajtószabadság ide vagy oda.
Az igazi veszély
A globalista gyarmatosítók pedig, ahol csak lehet, „lábon” megveszik mindkét tábort a sajtóholdudvarával együtt. Románia megint csak iskolapélda erre. Magyarország kétszeresen is anomália, azért is zúdít rá össztüzet a Bogár László által „pusztító világerőnek” nevezett háttérhatalmi konglomerátum. Egyrészt a kormányfő, Orbán Viktor nem hajlandó úgy táncolni, ahogy a globális háttérhatalom látható intézményei, a multinacionális vállalatok, a bankszféra, valamint az Egyesült Államok kormánya elvárja, másrészt európai mércével mérve igen erősek a nemzeti radikálisok, akik már létrejöttük idején elutasították az Orwell által vizionált globalista „újbeszélt”, annak szinte összes tabujával.
Visszatérve az alapgondolatra: a sajtószabadság a politikai szabadságnak szükséges, de nem elégséges feltétele. Olyan politikai érték, amit akkor is meg kell őrizni, ha egyesek blaszfémiára használják. Annál is inkább, mivel az igazi veszélyt a sajtószabadságra nem a magamutogató, polgárpukkasztó gyökértelenek jelentik, akik mások hitét gúnyolják, és ezzel jó esetben kivívják a társadalom egészséges részének jogos megvetését, hanem a mindenféle szabadságot, így az emberi méltósághoz való jogot, az élethez való jogot, a magánélet szentségét, a lelkiismereti szabadságot a maga szájíze szerint értelmező globalizmus.
A „gyarmatosítók” által nekünk szánt jövőre tökéletesen illik Illyés Gyula örök klasszikusának mélyen szántó, aforizmatikus mondata, miszerint „eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe.” Ezt kellene megakadályozni, mert ezzel a kör bezárul, nincs kitörési pont, a civilizáltnak mondott világ pedig a mátrix foglyává válik.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2016. augusztus 28.

A Rákóczi Szövetség XXVIII. Szentendrei Főiskolás Tábora
A tábor résztvevői a programokon keresztül mélyebben megismerhetik a Rákóczi Szövetség céljait, és így hozzá is járulhatnak megvalósításukhoz – jelentette ki üdvözlő beszédében Halzl József, a legjelentősebb magyarországi határon túli ügyekkel foglalkozó civil szervezet vezetője.
A Rákóczi Szövetség kifejezetten Kárpát-medencei magyar egyetemi diákszervezetek képviselői számára minden év augusztusának végén a szentendrei Pap-szigeten szervezett tábora programjaival a magyarországi közélet, gazdaság, tudomány és a kultúra különböző területeinek sokoldalú megismerésére teremt lehetőséget.
A Kárpát-medenceében 250 feletti a Rákóczi Szövetség középiskolai szervezeteinek a száma, és ez – a szövetség 23 000-es összlétszámából – összesen 10 000 diákot jelent – e szavakkal köszöntötte főiskolás és egyetemista hallgatóságát Csáky Csongor főtitkár, aki beismerte, hogy az egyetemi világot lényegesen nehezebben tudják megszólítani, mint a középiskolásokat.
Tavaly például 350 középiskola 13 500 diákját utaztatták a Kárpát-medenceén belül. Hasonlóan a Rákóczi Szövetség többi tevékenységéhez, ennek is kettős célja van – tájékoztatott a főtitkár – a magyar identitás megőrzésén túl az ifjúsági élet szervezése a határon túli régiókban.
Csáky Csongor a szervezet egyik fő célkitűzéseként említette, hogy minden magyarul beszélő család gyermeke magyar iskolában tanuljon, amit tízezer forintos szimbolikus ösztöndíjjal kívánnak előmozdítani valamennyi olyan családnál, amelyik magyar iskolát választ a gyermekének. Várhatóan idén szeptembertől decemberig kétszáz határon túli településen összesen 5500 családhoz jutnak el, és ösztöndíjprogramjukat hozzávetőleg 250 magyar önkormányzat támogatja.
Dunai Márk Bence kétórás közösségépítő tréningjét követően a Lovasíjász című filmet tekinthette meg a tábor majd hetvenfős közönsége. A keddi nap a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatójának, Kántor Zoltánnak az előadásával kezdődött, aki a nemzetpolitika sajátosságain túl érzékeltette azt is, hogy hol található meg a magyarországi intézményrendszeren belül ez a magyar kül- és belpolitika határterületén elhelyezhető, sajátosságai miatt éppen ezért nem mindig könnyen kezelhető ágazat.
Menyhárt József, a felvidéki Magyar Közösség Pártjának elnöke, aki e posztot a párt másfél hónappal ezelőtti tisztújítása óta tölti be, elmondta, hogy a tíz-tizenöt évvel korábbi helyzethez képest a szlovákiai magyarok fogyása elképesztő méreteket öltött. Ennek következtében országon belüli arányuk 11%-ról 8% körülire zsugorodott.
Ennek részben az asszimiláció az okozója, amit a közép- és kelet-szlovákiai területeken a gazdasági pangás súlyosbít, de a dinamikusan fejlődő nyugati régióban Pozsony, Nagyszombat és Nyitra pezsgése szintén a magyar etnikai tömb felmorzsolódását eredményezi.
Az MKP a maga eszközeivel gazdaságélénkítő intézkedéseket szorgalmaz a Felvidék Komáromtól keletre eső részében csakúgy, mint az ezzel szomszédos magyarországi régiókban is, hiszen gazdasági húzóközpontok lennének képesek hatékonyan a magyar nyelv és a magyar kultúra presztízsét növelni a Felvidéken, ahol egyébként a párt a magyar nyelv egyenjogúsítása érdekében tett törekvéseikben fokozott támogatást kíván nyújtani a magyar civil szervezeteknek.
Grezsa István miniszteri biztos délutáni előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy az egész Kárpát-medenceében fogy a magyarság, viszont a szerencsénk az, hogy a szomszédos nemzetek legalább ekkora mértékben, Románia esetében pedig még a magyarnál is lényegesen jelentősebb mértékben fogynak.
Ha ez így folytatódik, akkor egyébként az anyaország határain túl, néhány évtizeden belül nem Erdélyben, hanem az Amerikai Egyesült Államokban fog élni a legtöbb magyar, és nem Szlovákia lesz a második legnagyobb magyar nemzeti közösségekkel rendelkező ország, hanem Kanada.
Szólt a magyar kormány külhoniakat és diaszpóra-belieket megcélzó különböző programjairól is, amelyek kivétel nélkül, mint erőforrásra tekintenek a határon túli magyarságra. Meggondolandó – vetette fel Grezsa István –, hogy fejenként 7040 forintért a Kárpát-medencei magyarok számára lehetővé tegyék az egészségbiztosítási járulékfizetést, mivel ez – az egészségügyben uralkodó ottani áldatlan állapotok miatt – különösen a kárpátaljaiak esetében nagy segítség lehetne.
Gecse Géza az Aspektus témafelelőse ismertette a Száz év tükrében a nagy háború 1916-2016 című történelmi ismeretterjesztő klip-vetélkedőt, amelyre november végéig várják a 2-4 perc terjedelmű kisfilmeket, amelyet a YouTube szerkesztő programjának és egy mobil-telefon, vagy egyszerű fényképezőgép filmező funkciójának a használatával 2-3 délutánt rászánva, bárki el tud készíteni.
Ötleteket is adott hozzá, felhívva a figyelmet az Aspektus Facebook-oldalára és honlapjára, a www.aspektus.eu-ra, amelyen folyamatosan közölnek ezzel kapcsolatos információt.
Takaró Mihály irodalomtörténész az irodalom és a kultúra, ezen belül is a magyar kultúra sajátos jegyeit felsorolva rámutatott arra, hogy ezek egyensúlyának milyen óriási a jelentősége a magyar kultúrában.
Tótth András, a Magyar Villamos Művek stratégiai vezérigazgató-helyettese az országhatárokon átívelő magyar energiastratégia és energiagazdálkodás összefüggéseit foglalta össze, érzékletes példákat hozva például arra, hogy a nagy energiaellátó rendszerek – amennyiben milliós nagyságrendben egyszerre csatlakoznak rájuk – akár az összeroppanás közelébe kerülhetnek, ahogy az például Csehországban történt, amikor egy éjszakai hokimeccset közvetítettek és nem számított rá az áramszolgáltató.
Szerdán Pánczél Károly, a Magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke beszélt a magyar összetartozás tudat fontosságáról, a magyar állampolgársági törvény külhoni magyarokat érintő érdekes vonásairól, többek között a választásra való jogosultságukról is.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke, Szász Jenő a fiatalok világhoz való viszonyáról, többek között az otthon-mAradással és otthon-elhagyással kapcsolatos kutatásuk eredményeit ismertette.
Frank Spengler, a Konrad-Adenauer Alapítvány magyarországi képviseletének vezetője alapítványuk célkitűzéseit és munkáját ismertetve szóba hozta a migráns-ügy németországi kezelését is. Ugyancsak kifejtette, mennyire fontos, hogy a meglehetősen egyoldalú németországi sajtóviszonyok között a magyar politikusok is végre figyelmet szentelnek annak, hogy beszédeik immár idegen nyelven is, néhány órán belül hozzáférhetők legyenek, hiszen ez lényegesen csökkenti a tendenciózus valóságértelmezés lehetőségét, ami valójában senkinek sem jó.
Barthel-Ruzsa Zsolt, a Századvég Alapítvány kuratóriumának elnöke az alapítvány projektjeiről szólva példákkal érzékeltette tevékenységüket. Nemcsak a FIDESZ népszerűsége alakulásának vizsgálatára kérik fel őket, hanem végeztek felméréseket például a fiatalok valláshoz, istenhithez való viszonyáról, hogy ez miként jelenik meg az életükben.
Ezt követően a Rákóczi Szövetség részéről Nagy Domonkos ismertette a Rákóczi Szövetség állandó programjait, amelyekben nagyobb hangsúllyal fognak szerepelni immár az egyetemisták is, illetve – a szervezet elnökének, Halzl Józsefnek a hétfői előadásához hasonlóan – arról is beszélt, hogy ez a munka a Kárpát-medencei szórványban nagyobb lendületet kap.
A vacsorát követően táncházat szerveztek az egyetemistáknak, amelyet Szente János vezetett.
A csütörtöki nap A. Szabó Magda, a Nemzeti Színház stratégiai igazgatójának előadásával kezdődött, amelyben az intézmény 180 éves történetéből szemezgetve a reformkortól kezdve, a Sütő-darabok fogadtatásán át egészen Vidnyánszky Attila színházi rendezőségéig tekinthettük át a Nemzeti Színház múltját, majd A. Szabó Magda ismertette, hogyan állítják össze a programot, kiket, milyen feltételekkel tudnak és szoktak meghívni.
Csizmadia László, a CÖF, a Civil Összefogás Fórumának elnöke a modern demokrácia hiányosságaira irányítva a figyelmet, kijelentette, hogy egyfajta civil önképzésre is szükség van, hogy ne legyünk kiszolgáltatva teljes mértékben a politikának és ismertette, hogy a CÖF-nek különböző ügyekben, így például a migráció ügyének kezelésében milyen eredményeket sikerült elérnie.
Böröcz László, a Fidelitas elnöke „Fiatalok a közéletben” című előadásában a középiskolás fiatalok között végzett munka fontosságára és annak megújításának szükségességére hívta fel a figyelmet. Elmondta, hogy eközben az idén immár nemcsak határon túli magyar ifjúsági szervezeteket hívtak meg konferenciáikra és nemcsak idehaza, Visegrádra, hanem Kolozsvárra is, hanem a szomszédos országok politikai diákszervezetei is kaptak meghívót.
Fontosnak értékelte a külföldi tanulmányutakat – ő maga is részt vett ilyenben Angliában, de még fontosabbnak azt, hogy utána a fiatalok térjenek haza, hiszen odakint a szakmában elhelyezkedni szinte lehetetlen, olyan kvalitású munkát, mint itthon, nagyon ritka, hogy kapna valaki.
Benedek Fülöp, az OTP ügyvezető igazgatója az agrárium számára kínált banki hitelkonstrukcióikat ismertetve arra is kitért, hogy a magyar állam által vajdasági, valamint kárpátaljai vállalkozóknak nyújtott hiteleket miként és mire lehet hatékonyan felhasználni.
Bogár László közgazdász a makrogazdasági mutatókat elemezve helyezte el Magyarországot Európa, illetve a világgazdaság térképén.
A vacsorát követően pedig a tábor vendégei Köles András és Krizmanics József kalauzolásával vehettek részt egy borkóstolón.
A pénteki nap kirándulásokkal telt. A szentendrei városnézést követően a diákok Budapesten a Millenárison a Láthatatlan kiállítást, a várban pedig a Mi magyarok kiállítást nézték meg, amelyet követően sétáltak a várban, Budapest belvárosában, majd hajón Szentendrére utaztak. A búcsúestet követően pedig szombaton mindenki hazautazott.
Gecse Géza
Felvidék.ma

2016. szeptember 14.

Az életek földjéről
Csoóri Sándor emlékére
Csoóri Sándor 60. születésnapjára (1990.) díszalbumot és irodalmi antológiát készítettek Budapesten a magyar költők írásaiból. Soha hasonló könyvet nem láttam, melyben annyi düh, lázadás, annyiszor a halál meg a magyar sors szerepelt volna, mint ezekben.
Csoóri vezéregyéniség volt már nemcsak az irodalmi, hanem a politikai mezsgyén is 1980 óta. A lélek senkiföldjén c. antológia szerzői mind mellette és a nemzet, a haza dolgaiban említették még a nevét is. Közelítsek hozzá idézetekkel ravatala mellett. Ettől nem lesz az díszesebb. Talán könnyebb lesz neki a hazai föld.
Kereszturi Dezső: Okos népek változzanak bár, hívek mAradnak önmagukhoz. De mi lesz veled Magyarország?
Faludy György: És mert nyíltan nem szabad/hirdetni, hogy magyarnak lenni átok:/ foggal s körömmel szaggattad magad.
Tornai József: Elég a hitehagyott szerelmekből, Isten/ malmainak elviselhetetlen nyikorgásából. – Annyi nemzeti elnyomás után és még akkor is abban, Csoóri gyorsíttatta a lassan őrlő malmokat...
Lászlóffy Aladár: No anyanyelv egyetlen iskolája,/ melyet soha, sehol se dics, se önkény/ nem bír lebontani, nem tud bezárni...– L. A. a hazáról hazabeszél, mindenünnét, az erdélyi magyarságért.
Orbán Ottó: Nem a szabadság zápora csíszolta arcunkat, csak a szemcsés idő.
Tandori Dezső: Attól győzzük reménnyel, hogy hátha a reményt is velünk is győzik.
Kiss Benedek: Ím, népünk életrajza, a történelmünk!/ Lásd: a hazám, hazád!
Csiki László: Erdély kiköpött és ál fiai között... Miképp taníthat erkölcsre mégis, ki olyant nem tanulhatott.
Czegő Zoltán: Hulljon vissza rózsaszín talpaid körül mindaz,/ mi bokádig sem ér föl.
Döbrentei Kornél: S a jegyre osztott délibábban stilizált éh.
Ferenczes István: Egy férfi baktat felénk át a Hargitán/ a Duna fojtogató kígyóit/ vonszolva maga után.
Kovács András Ferenc: Feketetói vásár. Csucsa fölé szállt szülőföldünk/ Ady széttépett bibliája.
Csoóri Sándor költészete, publicisztikája, a kommunista kormány parancsára történt kényszerű elhallgattatása is a nemzeti bibliához tartozott. Ma is ott a vonzata. Az erdélyi kortárs költők már akkor is hittek a közös nemzeti ügyben. Fentebb a példa is. Ezért a korabeli idézetek most, itt, az elhallgatásban az igazmondásért. Csurka István gondolatainak szalonképesítése fontos politikai feladat. Sokat tett ezért a Jobbik – igen, a Jobbik, melyre a nagy író sajnos utolsó években igen sok mocskot hordott méltatlan módon –, de tesz ezért a FIDESZ elnöke, illetve az ő szellemi holdudvara is.
Tellér Gyula, Bogár László, Drábik János elemzéseit szakmailag nehéz cáfolni, nem is szoktak velük vitába szállni a balliberális megmondóemberek. Orbán Viktor lenácizása is inkább a nyugati média és egyes nyugati politikusok szokása, Magyarországon a komolyan vétel igényével ilyesmit nem lehet állítani.
Ha hinni lehet a tudósításoknak, a Fidesz szokásos őszi kerti piknikjén Orbán Csurkát idézte: „Csurka István az SZDSZ-ről szólva lehangolóan, de pontosan megragadta a dolgok lényegét: ők nem választást akarnak nyerni, hanem be akarnak ülni a zsűribe. Miként a nihilista elit is megragadta a zsűri pozícióját az európai intézményrendszerben. Ők azok, akik minden értékvitát elvetnek a politikailag korrekt beszédmód hazugsága mögé bújva.”
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. június 12.

Hungaria Archiregnum – Száz év magány
Bogár László (sz. 1951) magyar közgazdász, politikus, volt országgyűlési képviselő, egyetemi oktató, publicista írása egy új könyv kapcsán jelent meg a Magyar Hírlapban. Érdemes elolvasni.
Amint a politikai hatalom kiszabadul a szent uralma alól, megszűnik a törvényesség és a rend, eluralkodik az anarchia és a káosz.
A magyar nemzet nevű emberi közösség belépett a Trianon nevű nemzeti tragédia lezajlásának századik évébe, és ez egyúttal az ugyanebben a történelmi alapkonfliktus-sávban lezajló első összecsapás, a pozsonyi csata 1110. évfordulóját is magával hozza majd. És ha hozzátesszük, hogy 2026-ban a mohácsi csata ötszázadik évfordulójára emlékezünk, akkor mindnyájan érezhetjük, hogy megrendítő erejű szakrális tér-időbe készülünk belépni.
Most ehhez a belépéshez, és az azt követő úthoz ajánlanék szellemi útravalót. A Két Hollós Könyvkiadó nyilván e szakrális tér-időbe való belépés szellemi segítésére jelentette meg a Hungaria Archiregnum című kötetet, amely nyolc szerző egy-egy kiváló tanulmányát tartalmazza. A könyv bemutatása reménytelen feladatnak látszik, mégis erre tennék kísérletet, elsősorban nagy történelmi tragédiáink, Mohács és Trianon szemszögéből megítélve. Amely tragédiákra hajlamosak vagyunk mint évszámokra tekinteni, lezárt történelmi eseményeknek látjuk őket, pedig ezek folyamatok.
Olyan folyamatok, amelyek konkrét megjelenésük előtt is hatottak már, és hatásuk sok évszázaddal lezajlásuk után is „dolgozik” majd a magyarság lelki, erkölcsi, szellemi mélyszerkezetében, és e könyv elsősorban ezt segíti megérteni. Azt, hogy a nagy történelmi tragédiáink azért következhettek be, mert „eloldottuk” magunkat a szakralitástól, és az ezt számunkra megtestesítő Szent Koronától. A címben jelzett száz év magány a szakrális gyökerei-től önmagát megfosztó magyarság „magányossága”, de egyúttal a Szent Koronáé is, méghozzá kettős értelemben is.
Mert mind a pozsonyi csata óta eltelt ezeregyszáztíz év, mind az európai emberiség szépreményű szakrális kísérlete a kora keresztény szakrális univerzum felépítésére, amelyről Vass Csaba kötetbeli ragyogó elemzése minden eddiginél pontosabb képet nyújt, és amely nagyjából ezerháromszáz éve tart, e nagy ívű folyamat közepén kettéválik.
A hatalmas időív második fele mindkét esetben a deszakrális hanyatlás kora. Ez a hanyatlás az európai szakralitás egészében az 1300-as években kezdődött el, és 1513-ban, amikor az első „kufár pápa” ült (Giovanni di Medici, X. Leó néven) a pápai trónra, már visszafordíthatatlanná is vált. A magyarság esetében egy évszázaddal később a Hunyadiak elpusztításával az utolsó esély is elenyészik, és az elmúlt ezeregyszáz év második része (Mátyás halála után) már a visszafordíthatatlan hanyatlás korszaka.
A kötet szerzői arra a drámai kérdésre keresik a választ, hogy mi is ennek a végzetes „átfordulásnak” a legmélyebb oka, a magyarság esetében miért marad magára a Szent Korona, és a Szent Korona szellemi oltalma alól önmagát kivonva miért hullik szét a magyarság. Molnár Tamás kötetbeli dolgozata a Szakralitás és legitimáció címet viseli, és ez önmagában is sugallja, hogy minden evilági időbeli hatalom csak akkor képes a felelősségére bízott közösséget a „jó gazda gondosságával” igazgatni, ha felhatalmazását az „örök időből” nyeri.
Ezt jelzi, hogy a szakrális tér-időben minden uralkodó akaratának kinyilvánítását azzal a formulával kezdi, hogy „Isten kegyelméből… ura”. E szakrális felhatalmazás helyét, amely mögött az emberen túli és az ember által meg nem ítélhető transzcendens lényeg húzódik meg, a nyugatias modernitás globális diktatúrája alatt álló világban a „népfelség” mesterségesen összetákolt hamis és életveszélyes mitológiája vette át. A nyugatosodó emberiség így önmaga hamis és tökéletesen önkényes létfelélő és végső soron önpusztító „istenévé” válik. Ahogy Molnár Tamás írja, „meg akar szabadulni a világegyetemben megnyilvánuló isteni »gyámkodástól«, ezért eleve tagadja a szent szükségességét a társadalmi valóságban”.
Amely társadalmi valóságot mindezek után már nem szellemi, hanem anyagi konstrukciónak tekinti. Ennek álságos képtelenségét Vass Csaba szellemesen ábrázolja kötetbeli dolgozatában, amikor arra utal, hogy a magyar „anyag” és a latin „materia” fogalma arra az „anya” szóra épül, amely mögött nyilvánvaló módon a szakrális ősanya, a legősibb időkben is már a mindenség szakrális szülőjének tekintett őslényeg áll. Vagyis a nyugatias modernitás tudományának az „anyagra”, a „materiális” alapokra hivatkozó tudósa nem akar szembesülni azzal, hogy amiről beszél, az egy ősi szakrális megközelítés legmélyebb szellemi talpazatát a nyelvben máig is hordozó összefüggés. „Amint a politikai hatalom kiszabadul a szent uralma alól, megszűnik a rend és a törvényesség, eluralkodik az anarchia és a káosz” fejezi be gondolati ívét Molnár Tamás.
A világ mai és jövőbeli állapotát aligha lehetne ennél pontosabban leírni. S hogy mi volna a teendő? A könyv szerzői különböző értelmezési keretbe ágyazva és más-más fogalomkészlettel leírva, de ugyanarra a következtetésre jutnak. Tóth Zoltán József kötetbeli dolgozata megrendítő pontossággal mutat rá arra, hogy a Szent Korona a magyarság létenergiáinak legfőbb hordozója, és így a magyarság mindenkori állapota pontosan tükrözi a szakralitáshoz és a számára azt megtestesítő Szent Koronához való szellemi viszonyát.
 Végül álljon itt Vass Csaba dolgozatának és egyben az egész kötetnek is talán a leginkább „lélekemelő” üzenete a „száz év magány” kietlenségéből való kilábalásra.
„A magyarság létfeladata, hogy mintát nyújtson a világ népeinek arra, hogy miként lehet az egyetemes szeretet időtlen ős-forrásából táplálkozó szakrális közösségét egy adott anyagi-fizikai térben megszervezni és működtetni mindenki üdvére.”
Hinnünk kell, hogy így is lesz. https://itthon.ma/szerintunk 

2017. július 25.

A választás tétje
Orbán Viktor számos erénye közül az egyik, hogy soha nem illeszkedett be azon politikusok sorába, akiknek politikai mondanivalója a semmit mondásban, a fősodratú politika hivatalos szólamainak ismételgetésében merül ki. Ezt évről évre megtapasztalhatjuk Tusványoson is, ahol a magyar miniszterelnök a világ, Európa és Magyarország jövőjéről szokott beszélni, lényeglátóan, közhelymentesen, a politikai korrektség tabuit sem kímélve.
Idén sem volt ez másként. Orbán Viktor már-már Drábik János vagy Bogár László nyíltságával beszélt a globális háttérhatalom Európa-ellenes mesterkedéséről és annak ellenszeréről, annyi különbséggel, hogy a „globális háttérhatalom” vagy „szervezett magánhatalom” kifejezés helyett a „globális elitek” megjelölést használta. Világossá tette, miként próbálják tönkretenni a fehér keresztény Európát, s helyébe létrehozni egy iszlamizált, kevert fajú kontinenst. Rámutatott a terv végrehajtóinak kilétére, beleértve e terv nyílt hirdetőjét, Soros Györgyöt, s ami a legfontosabb, megjelölte a kiutat is.
A visegrádi négyek együttműködésének szorosabbá válását nevezte – joggal – az eltelt esztendő legfontosabb politikai fejleményének, arról sem hallgatva, hogy a kulturális identitás csak stabil etnikai alappal tartható fenn. Ez evidencia ugyan, de a multikulturálisnak hazudott, valójában a muszlim térhódítást segítő propaganda ezt minden erővel elfedni igyekszik.
Magyarországon, amint azt Orbán Viktor elmondta, az ellenzék hozzáállása ezekhez a sorsunkat alapvetően érintő kérdésekhez más, mint a kormányé, így joggal állította a miniszterelnök, hogy a jövő évi választások tétje hatalmas. Hadd idézzük: „Trianon óta nem álltunk olyan közel ahhoz, hogy a nemzetünk visszanyerje az önbizalmát és az életerejét, mint éppen most. S abban is biztos vagyok, ha megint idegen, globális érdekeket kiszolgáló kormányzata lesz Magyarországnak, akkor ezt a történelmi esélyt nem egy választási ciklusra, hanem megint évtizedekre elveszíthetik a magyarok.”
Mi, erdélyi magyarok is hozzájárulhatunk ahhoz, hogy ez a katasztrófa-forgatókönyv ne váljék valósággá, azzal, hogy regisztráljuk magunkat, részt veszünk a jövő évi voksoláson, s megfelelő helyre húzzuk be a keresztet.
Borbély Zsolt Attila / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. július 27.

Mi vagyunk Európa jövője!
A Brüsszel által diktált fősodratú politika és az európai őshonos nemzetekhez tartozó polgárok elvárásai között egyre mélyül a szakadék. Ezt a nyilvánvaló feszültséget az Európai Unió vezetői, illetve az akaratukat képviselő helyi prominensek bekeményítéssel akarják kezelni. Németországban odáig süllyedt az állampolgári jogok idegen érdekek általi megtaposása, hogy egyes helyeken kihasználatlanul álló ingatlanokat sajátítanak ki – magyarán erőszakkal vesznek el jogos tulajdonosaiktól –, amelyekbe aztán a hatóságok muszlim betolakodókat költöztetnek, miközben George Orwell 1984 című regényében leírt brutális diktatúra eszközeitől sem visszariadva ellenőrzik a nyilvánosságot. Megesik, hogy letöltendő börtönbüntetésre ítélnek olyanokat, akik őszintén leírják véleményüket egy közösségi portálon a hívatlan, idegen kultúrájú, asszimilálódni, beilleszkedni nem akaró jövevényekről. A sajtószabadság legnagyobb dicsőségére a németországihoz hasonló a helyzet Svédországban és Norvégiában is. London muszlim polgármestere odáig ment, hogy az ismétlődő terrortámadásokra reagálva képes volt kijelenteni: a nagyvárosi léthez hozzátartozik a terror. Micsoda észveszejtő demagógia! Amíg a muszlimok nem jelentek meg tömegesen Európában, addig a terror legfeljebb „fals flag” hadműveletek formájában volt jelen a nagyvárosokban – lásd a bolognai merényletet –, és nem úgy, mint manapság, napi jelenségként. Ha azt mondta volna Sadiq Khan polgármester, hogy amennyiben Európa nagyvárosainak muszlimizálódása folytatódik, akkor mindennapossá válik a terror, amivel az őshonos lakosság kénytelen lesz együtt élni, akkor történetesen igaza lett volna. Magyarán nem a nagyvárosi léttel van a gond, hanem a városvezető hitsorsosaival.
Európa térképén ma már jól kirajzolható a „menekültekről”, azok beilleszkedéséről, a multikulturalizmusról szóló retorika, és az európai kultúra végveszélybe kerülését tematizáló aggodalom határvonala. Ez a határvonal Közép- és Kelet-Európa, valamint Nyugat-Európa között húzódik.
Kiút a migránsválságból
Orbán Viktor a muszlimizált, kevert fajú Európa megteremtésének legkeményebb, leghatékonyabb, legkövetkezetesebb ellenzője, és régiónk integrációnak első számú motorja. Az, hogy Orbán ügyes politikájának eredményeképpen eme integráció támogatói közé felsorakozott Izrael államelnöke, Benjámin Netanjahu is, egy nagyon fontos fegyvertény még akkor is, ha Izrael palesztin-politikájával szemben az egészséges igazságérzettel rendelkező embereknek bőven akad fenntartása.
Nem volt meglepő, hogy a nyári uborkaszezon hagyományosan legjelentősebb politikai esemény-sorozatának, a tusványosi nyári szabadegyetem záróakkordjaként elmondott miniszterelnöki beszéd is részletesen foglalkozott a témával. Egy vélhetően megrendezett provokáció megpróbálta ugyan a médiahekk útján „elvinni a show-t”, de Orbán beszéde a racionalitásvezérelt, az orruknál tovább látó szavazók számára így is világos képet adott a mai helyzetről. A jól felépített, magvas beszéd foglalkozott az erős állam ismérveivel, kibővítve azt némi önkritikával is – a miniszterelnök nem tagadta, hogy a haderőfejlesztés eleddig elmaradt, és a demográfia terén minden erőfeszítés ellenére is csak részsikereket értek el – de ami ennél fontosabb, egész Európa számára megmutatta a kiutat a migránsválságból.
A miniszterelnök a tőle megszokott stílusban, köntörfalazás nélkül, tabukat döntögetve beszélt, belegyalogolva a „politikai korrektségnek” nevezett legújabb kori kreténségek szabályrendszerébe.
Rámutatott arra, hogy a muszlim betolakodók integrálásának szólama irreális, hogy „sikeres integrációt nem ismerünk” és arra is, hogy mi húzódik meg ennek az alapigazságnak a hátterében: „az Európába érkező muszlim közösségek a saját kultúrájukat, a saját hitüket, a saját életvezetésüket és a saját életvitelüket erősebbnek és értékesebbnek tekintik, mint mi a sajátunkat, illetve ők a mienket. Tehát az a helyzet, hogy élettiszteletben, életigenlésben, elköteleződésben, egyéni érdekek, eszmék alárendelésében ma a muszlim közösségek erősebbek, mint a keresztény közösségek. Miért is akarna valaki a saját erős kultúrája helyett egy nála gyengébbnek tűnőt magáévá tenni? Nem fogják.”
Azt sem kerülte meg Orbán Viktor, hogy a beözönlő muszlimok a maguk képére akarják formálni kontinensünket, ami persze a tájékozott emberek számára evidencia: elég a keresőbe beütni néhány kulcsszót, és a magabiztosságukban a teljes őszinteségig elmenő érintettek szájából hallhatjuk, hogy Európát meghódítandó területnek tekintik. Ezzel kapcsolatban a magyar kormányfő, a fősodratú uniós politika visszatérő rágalmára, a szolidaritás állítólagos hiányára utalva, leszögezte: „nem lehetünk szolidárisak olyan eszmékkel, emberekkel és népcsoportokkal, amelyek éppen azt a célt tűzik ki, hogy megváltoztassák azt az európai kultúrát, ami egyébként az európai kultúrának a lényegét, értelmét és célját adja”.
Orbán Viktor rámutatott a jövő évi választások valódi tétjére: „építeni nehéz és hosszú folyamat, rombolni pedig könnyű, és kevés idő kell hozzá. (…) Magyarország Trianon óta nem állt olyan közel ahhoz, hogy újra erős, virágzó és tekintélyes európai ország legyen, mint most. S Trianon óta nem álltunk olyan közel ahhoz, hogy nemzetünk visszanyerje az önbizalmát és az életerejét, mint éppen most. S abban is biztos vagyok, hogyha megint idegen, globális érdekeket kiszolgáló kormányzata lesz Magyarországnak, akkor ezt a történelmi esélyt nem egy választási ciklusra, hanem megint évtizedekre elveszíthetik a magyarok.”
Vona Gábor démonjai
Az ellenzéki reakciók visszaigazolják Orbán Viktor szavait. A lényeglátó, a reális veszélyekkel számoló, alapigazságokból építkező beszéd Vona Gábor közleménye szerint Orbán Viktornak a „saját démonaival” való küzdelme, ellenségkép-kreálás. Jól beilleszkedik ez a demagóg rágalom a Jobbik új sütetű, a baloldali szavazók megnyerését célzó, a nyílt nemzetárulástól sem visszariadó politikai vonalvezetésébe, mely szerint „a kivándorlás nagyobb baj a bevándorlásnál”.
(Dehogy nagyobb: az egyik visszafordítható, a másik nem, ráadásul csak idő kérdése, hogy az élhetetlenné váló Nyugatról nagyobb számban jöjjenek haza honfitársaink.) De azt se feledjük, hogy a Jobbik szerint az illegális bevándorlás ellen hatékonyan küzdő Orbán nagyobb ellenség, mint az Európa muszlim megszállását anyagilag, maffiaszerű hálózatának emberi munkájával és retorikai szinten egyaránt támogató Soros György. A kevert fajú muszlimizált Európa jövőképe nem kitaláció, nem a Fidesz-propaganda terméke, amint a Jobbik sugallja, hanem egy 1925-ben, Koudenhove-Kalergi gróf által vizionált lázálom, mely mára megvalósítási szakaszba érkezett.
A magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetségre szót vesztegetni sem érdemes, ők a rendszerváltás hajnala óta eltelt harminc esztendőben minden lehetséges alkalommal szembementek a nemzeti érdekekkel, s most is ezt teszik, midőn a nemzet- és hazavédő magyar politikát Brüsszelben rendre hátba támadják.
Csak Kelet-Európának van védekező reflexe
Orbán Viktor Bogár Lászlót és Drábik Jánost idéző nyíltsággal beszélt az európai politikát megosztó legfontosabb törésvonalról, annyi különbséggel, hogy a „láthatatlan és ellenőrizhetetlen globális hatalmi rendszert” (Bogár), avagy a „szervezett magánhatalmat” (Drábik) röviden globális elitekként említette: „ebben a küzdelemben, amely a globális elitek politikába delegált képviselői és a hazafias érzelmű politikai vezetők és országok közötti küzdelmet illeti, Magyarország jó oldalon, a hazafiak oldalán áll.” Orbán arra is rámutatott, hogy „kulturális identitás nincs stabil etnikai összetétel nélkül. Egy ország etnikai összetételét megváltoztatni azonos a kulturális identitás megváltoztatásával”. Márpedig Nyugat-Európában ez zajlik, és a folyamat megállíthatatlannak tűnik. Ezzel együtt Orbán megmutatta a kiutat, melyet az uniós elit követhetne, ha Szőcs Géza szavaival élve netán hirtelen „megdöbben és megjavul”: az Európai Bizottság hatalmi túlterjeszkedését meg kell szüntetni, az ellenőrizetlen bevándorlást meg kell állítani, az illegális bevándorlókat haza kell szállítani, a Balkánt integrálni kell, s végül történelmi szerződést kell kötni Törökországgal és Oroszországgal.
Orbán Viktor joggal zárhatta így beszédét: „huszonhét éve itt, Közép-Európában abban hittünk, hogy Európa a jövőnk, most azt érezzük, hogy mi vagyunk Európa jövője.” Hasonlóan látja ezt Orbán Viktor előadótársa és régi szövetségese, Tőkés László is, aki beszédében rámutatott: Orbán „elnöklete alatt álló visegrádi négyek csoportjában is biztos támaszra számítunk. Isten valóságos csodája, hogy eme volt kommunista országok talaján, a volt berlini fal innenső oldalán kifejlődött ez az új keletű európai szövetség, mely eséllyel kél a jobb sorsra érdemes Unió védelmére”.
Igen, erről van szó: míg az autoimmun betegséggel küzdő Nyugat-Európa javában számolja fel önmagát, addig a kelet-európai térség egészséges védekező reflexe képviseli a több ezer éves európai kultúra önfenntartását és képezi a fehér keresztény kultúra jövőjének zálogát.
Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2017. november 16.

Veszélyben az erdélyiek szavazati joga?
Mára a fősodorhoz tartozó közéleti szereplők is eljutottak oda, hogy belássák, a felszíni politikai pártcsatározások mögött van egy mélyebben húzódó törésvonal, amely gyakran pártokat is keresztbe metsz: a globális háttérhatalomhoz való viszony. Amikor e kérdést olyan lényeglátó politikai elemzők tematizálták a kilencvenes évek közepén, mint Csurka István, Bogár László, Tellér Gyula, Pokol Béla vagy Borbély Imre, és figyelmeztettek a globalizmus veszélyeire, a politikai színpad szereplői még az EU-csatlakozás vágyának lázában égtek. Vélhetően akadt közöttük olyan, aki naivan úgy vélte: az unió megvédhet bennünket a globalista tendenciákkal szemben és az európai értékrend bástyájává válhat a globalizmus fellegvárával, az Egyesült Államokkal szemben. Arra is sokan felhívták már akkor a figyelmet, hogy a kommunista utódpárt, az MSZP a globalista erők szekértolója koalíciós társával, az SZDSZ-szel együtt.
Orbán Viktor is már a kilencvenes évek második felében figyelmeztetett: a globalisták számára Magyarország csak telephely, míg a nemzeti pártok számára haza. Azt is ki merte mondani, hogy ezen erők zászlóshajója, az SZDSZ tudatosan törekszik a magyarság szellemi és lelki erejének gyengítésére. Az MSZP-n belül még volt egyfajta gyenge ellenállás az idegen beavatkozással szemben, de a párton belüli SZDSZ-esek többnyire erősebbnek bizonyultak.
Álvita a státustörvényről
Miután az SZDSZ elfoglalta méltó helyét a történelem szemétdombján, első számú szellemi örököse a Gyurcsány Ferenc által megalakított Demokratikus Koalíció lett. Emlékezzünk, ez volt az egyetlen párt, amely még a státustörvényt sem szavazta meg. De nem elégedett meg parlamenti elutasításával: értelmiségi holdudvarát felhasználva megpróbálta a jogszabályt minden tekintetben ízekre szedni. Lásd az Élet és Irodalom hasábjain lezajlott álvitát, amelyben a párt erdélyi támogatója, a Kolozsvári Nyilatkozat és a Bolyai Egyetem ellen támadó Magyari Nándor László is tévedésekkel, tendenciózus beállításokkal és rágalmakkal tarkított szöveget közölt. Az sem véletlen, hogy egyik fő ideológusuk, Bauer Tamás – aki fontosnak látja, hogy időről időre kifejtse, miszerint Trianon igazságos volt – idén márciusban büszkén kérkedett azzal, hogy a 2004-es népszavazáson nemmel szavazott, és Gyurcsány mellett talált új politikai otthonra.
Markó Béla nem okoz meglepetést
Gyurcsány Ferenc nemcsak az ország mesterséges eladósítására és a maradék szuverenitás felmorzsolására törekedett, hanem arra vetemedett, hogy a határon kívül élő magyarok ellen uszítson. Ő maga dicsekedett el monográfusának, Debreczeni Józsefnek azzal, hogy Kovács László emlékezetes 23 millió román munkavállaló beözönlésével riogató kampányának ötlete bizony tőle származik. 2004-es népszavazási kampánybeli dicstelen szereplését mindannyian ismerjük, most pedig aláírásokat gyűjt azért, hogy vonják meg a határon túli magyarok szavazati jogát. Megvan annak a pikantériája, hogy mindeközben ő és pártja két erdélyi politikusra hivatkozik más-más értelemben és céllal: két olyan politikusra, akik legalábbis nyílt színen soha nem kerültek egymással szembe. Egyikük Markó Béla, aki tavaly ősszel az eszmeileg hozzá igencsak közel eső Népszavának adott interjúban minden alap nélkül „felelőtlen gyűlöletkeltéssel” vádolta a kormányt migránsügyben, helytelenítette a különutas orbáni politikát. Szerinte ugyanis „nem helyes olyasmiről szavazni, aminek nem érzi a következményeit a saját bőrén valaki”. A másikuk Tamás Sándor Kovászna megyei RMDSZ-es tanácselnök, akit elrettentő példaként idéznek Gyurcsányék, s aki Markóval szembe menve nyíltan állt ki az Orbán-kormány mellett.
Állásfoglalásával Markó Béla nem okozott meglepetést, hiszen épp ő volt Kárpát-medencei szinten az egyetlen politikai vezető Gyurcsány mellett, aki a Székelyek Nagy Menetelése ellen emelte fel a szavát, s a nagy port kavart figyelemfelkeltő autonomista akció kapcsán az ötvenes évek felvonulásait emlegette. Ugyancsak Markó volt az, aki paradigmatikus és jövőbe mutató elvi állásfoglalásai kapcsán ismételten támadta Orbán Viktort a nemzetellenes sajtó egyik legfontosabb műhelyének, az Élet és Irodalomnak a hasábjain – lásd a magyar nemzetállam, az illiberális demokrácia elleni megszólalásait. Markó még a kerítést is kifogásolta figyelmen kívül hagyva azt, hogy a muszlim invázió elleni hatékony védekezés nélkül egész Európa elvész.
Erdélyi magyar egyetértés
Markónak a szavazati joggal kapcsolatos álláspontjával mindössze két komoly probléma van. Az egyik, az erdélyi magyar igenis érzi, hogy ki van kormányon Budapesten, másrészt, ez az érvelésmód szembe megy az egységes magyar nemzet, a határon átívelő magyar nemzetegyesítés gondolatkörével.
Tamás Sándornak Gyurcsányék által idézett állásfoglalásáról pedig csak annyit mondhatunk: örömteli, hogy vannak kérdések, amiben az erdélyi magyar pártok egyetértenek. Az egyik az, hogy az erdélyi magyarság érdeke, ha Orbán Viktor jövőre újabb mandátumot kap a választóktól. Ebből a szempontból még az is szerencsés, hogy nem az SZDSZ-hez húzó, ideologikus Markó irányítja ma az RMDSZ-t, hanem a pragmatikus, érdekvezérelt Kelemen Hunor.
Gyurcsány egyedül maradt
Gyurcsány egyedül maradt a politikai arénában a maga akciójával. A határon kívül élő magyarok ügyét az utóbbi időben lényesen kevesebbet emlegető és egyik túlzottan szabad szájú politikusa révén a hírekbe került Jobbik sem követi. A MÁÉRT minap lezárult ülése után Vona Gábor leszögezte, pártja nem kívánja megvonni a határon kívül élő magyarok szavazati jogát. (Az utóbbi napokban attól volt hangos a sajtó, hogy a Jobbik portálján a hozzászólók moslékozzák, patkányozzák, románozzák azokat, akik szerint helyénvaló, hogy minden magyar állampolgár szavazhasson akkor is, ha történetesen Csíkszeredában vagy Szabadkán él. Nyilvánvaló, hogy egyetlen párt sem felelős a portálján közzétett írások hangneméért. Azért viszont igen, ha ezek a minősíthetetlen mocskolódások napokig ott díszelegnek az oldalon, és megfogalmazójukat nem tiltják le. Ezt megelőzően a párt szolnoki elnöke azzal örvendeztette meg rajongótáborát, hogy az erdélyi magyarokat „elhülyülésre fokozottan hajlamos társadalmi masszának” nevezte.)
Behegedt sebeket téphet fel, de változást nem hozhat
Gyurcsány Ferencet aligha zavarja, hogy egyedül maradt, sőt, az aláírásgyűjtés felvezető szövegében ki is emeli: pártja az egyetlen politikai erő, amely szeretné megvonni a szavazati jogot a határon kívül élőktől. A szándék világos: minél nagyobb népszerűségre szert tenni, bármi áron, s ha ennek érdekében ismét magyart a magyar ellen kell uszítani, akkor az sem gond. Gyurcsány a maga szempontjából jó lóra tett, az aláírásgyűjtés jól halad, mivel e kérdés eldöntése mögött tulajdonképpen egy értékrendi választás áll.
Mi a fontosabb: az életforma-sovinizmus, a kádári féltékenység, a kormány elleni irracionális gyűlölet vagy a nemzeti egység szimbolikus megjelenítése a választásokon. A fogyasztói társadalom viszonyulási mintái, a globalista médiadömping, a pusztító világerő propagandája mind az előbbi oldalon áll.
Feltehetjük a kérdést: veszélyben van a határon kívüli magyarok szavazati joga? A válasz nemleges. Akkor is nemleges, ha a jogdogmatika hatalma véges, és a politikai elit, ha egységes, akkor átgyalogolhat a saját maga által megfogalmazott alkotmányos elveken. Viszont az anyaországi politikai elit ebben a kérdésben éppenséggel nem Gyurcsány oldalán mutat egységet. Így bármennyi aláírást gyűjt össze Gyurcsány Ferenc, abból nem lesz törvénymódosítás.
Az akció arra jó, hogy hangulatot keltsen elsősorban az erdélyiek ellen, hisz a legtöbb szavazat 2014-ben is innen érkezett. Arra, hogy sokak magyarságképe csorbuljon, hogy feltépjen behegedt sebeket, de arra nem, hogy változást hozzon a közjogi rendszerben. Legfőképpen persze arra jó, hogy egy nemzeti szempontból totálisan gátlástalan kalandor politikus bevigye pártját a törvényhozásba. Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár)



lapozás: 1-20




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998